Talán milliomodszor írom le a betűk halmazából szavakká formálva a mondatokat, szemed elé téve abban a reményben, énedben elindítja a gondolatot, miért is vagy ember.
Apróság ez abban a harcban, ami a mindennapok éhségét leküzdve előtérbe kerül nálad, s talán a sokaságban bízva igaznak is tűnhet, de néha elengednek a kapaszkodók, és úgy tűnik, a mindenségből a semmisülésbe zuhansz. Látod, hogyan születsz újra, s hogyan pusztul a test, és ezzel vége. Hiszed mindezt, mert elfelejtetted honnan és hová érkezel. Nem bírod elviselni, teremtett lény vagy-e, s kíváncsi, ki hozott létre és miért. Ezerszer eljátszottál jóllakottságodban, elismernéd-e, ha felismernéd teremtődet. Addig meg bízol magadban, hogy néked mindent szabad. Méred az időt. Néha újra kezded. Aztán már mindegy.
Amikor megláttad a fejlődés motorját, és alkalmazni kezdted, csak a hasznát vágyva látni, nem érdekelt a beállítás, s hogy hová visz és milyen áron, csak menni akartál, mindegy, hová. Csak menni. Csak menni, menni.
Megijedtél hová jutottál? Nincs aki, megmondja mit mikor hogyan? Állsz a motor előtt, keresve a számodra oké beállítást, de nem tudod, miből vegyél vissza, tegyél hozzá, csak azt érzed, ez a kíváncsiság, az a félelem, ott meg a feledés. Ahogy a távolság közel kerül hozzád, úgy érzed magányodat emberi sokaságodban.
Amikor elindultál anyád ölelő karjaiból, hagyva a biztost a bizonytalanért. Amikor társért vágytál, keresve az örömöd. Amikor emlőről alig levált gyermektől többet követeltél, mint magadtól. Eszedbe jutott-e, valamit nem vittél el otthonról. És mit fogsz helyette adni.
Jutott mindez eszembe keresztlányom gyermekének keresztelőjén, amikor a pap az oltár előtt megmutatta az Úrnak a fiút, Kegyelmébe ajánlva. A fiú meg csak ismerni akarta az ismeretlen helyet, érezni kezével, szemével az ismeretlen formát, aki beszél, beszél, s válogatta számára ismerős hangokat.
Milyen egyszerű az élet… élni és élni, hagyni… nem téve tönkre azt a környezetet, ahol mindez megvalósul.
Tudod, mi a bizonytalanság jele? Ki hozza helyre azokat a hibákat, amiket te meg én és mások követtünk el, mint ember. És vajon érdemes-e egyáltalán.
A hit legyen vélünk, meg az alázat embertársaink felé…
