Amikor egy mondanivaló megtalálja formáját, benne van az átadó egyénisége is. Annak képzettsége, társadalomban elfoglalt helye, az érzékenysége, a rálátása arra, amit mondani akar. Rendelkezik azzal az eszköztárral, amivel formálja láthatóságát, s belopja magát az olvasója elméjébe, mert talál benne magára nézve hasznosat. Kortalanná válik úgy, hogy megmutatja a születésbeli társadalompolitikai, kulturális pillanatot is.
A mondanivaló megformálója olyan, mint egy jó szakács, akinek birtokában van az alapanyag, az elkészítéséhez való eszköztára. Maga dönti el, hogy halleves, halászlé, vagy más halétel kerül ki kezei alól. Mondhatnám azt is; tudásfüggősége biztonságában választ.
Mint például ebben az esetben. A történet helyszíne egy büfé. Létrehozásakor elsődleges cél a minél nagyobb haszon elérése a legkisebb ráfordítás mellett úgy, hogy az állam felé látszólag teljesítse a törvényi elvárásokat. Beszerzés, eladás, alkalmazott, könyvelő, adómegfizetések, kiskapuk karbantartása a jogi útvesztőkben, korlátok alkalmazása. Ha kiemelem közülük az alkalmazottat, aminek mozgásterülete a tulajdonos által behatárolt, s kénytelen csalni a kiszolgálás és az áru minőségével, hogy pluszpénzhez jusson, akkor már rálátása van az olvasónak a társadalompolitikai korra is, ahol a történet játszódik. Tegyük ezt a büfét egy kórházba, ahol sok ember fordul meg, és bizony szüksége van a betegeknek, látogatóknak, az ott dolgozóknak mindig valamire, amit igényük határoz meg, és ilyenkor már az ár nem számit. A kórház osztályba sorolását, és az emberek milyenségét is mutatja, hogy elviselik ezt a helyzetet, ahol mindenperces a pluszhaszon lenyúlása.
Legyen hát a történet, aminek a Példabeszéd címet is adhatnánk.

A férfi áll a kórház hatalmas folyosóján az eligazító tábla előtt, és keresi a sebészet intenzív részlegének helyét. Körülötte mindenki végezi a dolgát. A takarítónő tolja a kattogó kocsiját, a látogatók mennek céljuk felé. Orrába lopózik a kávé illata. Büfé felé megy, és beáll a sorba. Van ideje a társa érkezéséig. Homloka gyöngyözik a benti melegben. Lassan fogy a sor. Mindenki kávét is vesz. Nem csoda a késődélutáni időben. Már csak ketten vannak előtte. Nézi a se melle se segge széles csípejű divatosan öltöztetett túlfestett vasalódeszkát. Elmosolyodik gondolatában; ezt azért tényleg nem dugnám meg! A nő Visszamosolyog.
- Kérnék egy kávét! Csak szűzen! – a férfi nem tudja leplezni zavarodottságát, a nő meg azt hitte, szépségének, és jólöltözöttségének szól. Tettetett kedvességgel huncutkásan vissza.
- Szűzen…
- Igen, szűzen a szűznek… cukor, tejszín, és hab nélkül…
- Én bika vagyok… - néz erotikusan a kávéját váró szemébe.
- Én már csak voltam… sajnos! – ismeri be a férfi immár nemcsak önmagának e tényt.
A kávé langyos, és íztelen. Ez felidegesíti. Áll a pohárgyűjtő mellett, s amikor az eladó ránéz mosolyával, jól látható mozdulattal engedi a tárolóba teli poharát ujjai közül.
A liftben még arra gondol, a kórház intenzívén nem ilyen az ellátás.
 

"Nem minden kormányzati lépés hasonlít operációhoz" - interjú Giró-Szász András kormányszóvivővel

Ez nem csábítás a cikk olvasásához. Nem is ajánló. Hisz nem az a lényeg, ki mondja a történések magyarázatát a népnek, és nem is az, hogyan. Még az sem, miért kell a terhet megemelni emelkedőn felfelé azzal, lejtmenetben könnyebb lesz, hisz a tehetetlenségi erő hatására a teher úgy is agyon nyom majd. Az sem vigasztal, milyen közös elemei vannak a Gyurcsány-kormány elgondolásával. A hasonlítgatások meg ordenáré hülyeségek bármely nehezebb országban élők sorsával, mint óvodás korunkban az, amikor öcsém elesett, és könnybe lábadt szemmel ordított fájdalmában, s megkérdezte, én miért nem sírok; nekem nem fájt.

Ifjú koromban irigyeltem József Attilát, hogy olyan szívhez szóló verseket tudott írni, és résztvett önmaga keresésében a társadalomban. Gondoltam azért, mert a társadalmi-gazdasági helyzet olyan. Hogy benne vagyok ugyanabba a szarban... már nem irigylem. Fontosabb dolgom akadt. Túlélni azt. És már azt számolom, mennyi lehet még hátra, s kibírom-e én is.

Egy felmérés szerint a jobbik előrelépett a második párttá. Messze még a vége...

Hány éve színészkedem? Gondolkodnom kell.

Mivel a szüleim az igazság fontosságára és követésére nevelt, az óvodába még ez volt a valóság,  s nem éreztem a hátrányát. Az általános iskolában szembesültem először - úgy a harmadikban -, nem nagyon megy a színészkedés a feleléskor. Hiába tudtam kilencven százalékban, eladni a tudásomat már csak ötven százalékban sikerült. Jegyeimen meg is látszott. Kezdtem irigyelni azokat, akiknek a kevés tudásukat úgy sikerült eladniuk a tanárok felé, mintha az egész birtokában lennének. Aztán lassan megtanultam kinél lehet és kell színészkedni, s ki nem viseli el. Ez volt az élet. Elfogadhatóvá vált. És kezdtem élvezni is. Aztán Makón - József Attila jelenlétének képzetében - úgy döntöttem, vége! Nincs színészkedés, csak a valóság, s ennek viselem is a terhét. Nehéz teher volt a pár súlya alatt lélegezni. Majdnem ki is csaptak. Aztán mégis sikerült a három szám különbségű érettségi. Ami azt jelentette, ha év végén kettes voltam, és érettségin jeles lettem, akkor menni kellett pótvizsgázni. Ezért nem lettem jeles. Aztán a tudással felvértezve kiléptem a nagybetűs életbe, ahol nyíltan csalt mindenki, és kiröhögtek, amikor jeleztem, nem így tanultam. Nem habos torta az élet! Mindig az arcomba dobták. És tényleg keserű volt. S teltek az évek.

Hány éve is színészkedem? Gondolkodnom kell...

Milyen ünnep is augusztus 20? Lassan ideje elgondolkozni rajta, mert nyakamba liheg már, s nem tudom még, mit kezdjek véle e rohanó világ labirintusában!

Olyan ez mint a sziszegő szappan! Tudom, hogy csak elfedi a szagokat, s nem szünteti meg. Mégis ringatom magam a hamis hitben, hogy jó ez a fürdés helyett! A színésztől is azt várom ha megszólal civilben, hogy a legutóbb látott szerepe szerint szólaljon meg. Az írótól meg azt, hogy beszélni is úgy tegye, mintha írna. A politikustól meg azt, oldja meg az én problémámat helyettem, mert ezért "választottam" meg, s kapja érte a sok pénzt.

Mondom az uramnak Tibi! Nézd már mi mozog a bokorban? Én azt hittem, hogy egy róka, meg egy nyúl...

Úgy rángatják a Földi Országok pénzügyeit a jóléti társadalom fenntartói, hogy a kedvük tartja. Hiába na! A pénz a nagy Úr manapság. Nyerni, hajszolva a pénzt - anyagi gazdagság jelét - minden áron. Haldoklásra kényszerítve a népesség jelentős részét. És gyúlnak a fosztogatók tüzei a Föld minden szegletében. És meghalnak akik védeni akarják szegénységüket. Öngyilkosságba menekülnek a más megoldást nem látók.

Persze, van megoldás. A munka alapú társadalom szervezése. Ami sokak szemében azt jelenti; annyit hagyni a dolgozónál, hogy ne lázadjon. Szegény demokrácia meg csóválja a fejét, mert nem érti, miért nem jó ő, aki becsüli az embert.

Mert az meg csak önámítás, hogy ötven-száz fő a városokat képes tönkre tenni a maguk kedvéért. Jó buli ez. Valakinek. És még nyereséges is.

A legszebb álom; meghalni egy züllött hajnalon! Micsoda csábító élvezet! Belemeredve egy kéjes vagina szorításába, miközben mellek ringanak ajkaim közé! Még Szent Péter is azt mondaná; ezt elbasztad öreg! Petőfi meg ágyban párnák közt nem akart. József Attila meg nagy szót hallott, ezért hajolt közel a kerekek kattogásához... csak közben megszédült. Ady? Már nem emlékszem rá. Krúdy nem vetette meg a jó bort, sem a szép nőket, és képes volt felmenni Pestre is érte. Pedig farosabb bort, pálinkát, nőt a szabolcsi homok termett igazán.

Ennyi mára, mert készülök a legszebb álomra! Az asszony már indul fürdeni!

A csuda csodájára járnak településemre a netes portálok tudósítói, aki szájtátva hallgatják a szélsőjobboldalinak magát valló polgármester szavait, hogyan lett rend és fegyelem az általa vezetett településen. És valóban rend van. Nem titok. A közmunka fegyelmez. Igaz, nem teremt értéket, nem valósul meg a bővített újratermelés, marad a kilátástalanság anyagilag, erkölcsileg, de legalább a nyomorban nem mindennapos az éhezés. Ezért cserébe oda a demokrácia. Igaz, soha nem volt, lesz már, mert a megvalósításához művelt emberi fők kellenek közös akaraton. De hát az emberek többségének, ha választani kel az evés és a demokrácia között, inkább leszarja az utóbbit. Arra gondol. mit kapott az utolsó huszonöt év alatt e címszó fedezékében. És nem csoda, ha a szélsőjobb által kínált rendre vágyik. Mert neki a rend a demokrácia. Hogy ne lopjanak el tőle mindent, ne verjék meg, ne rabolják ki azért, mert feltételezik, van valamije, amit el lehet tőle venni, mert nem tudja megvédeni.

A demokrácia alapja az a rend, amit mindenki elfogad, és betartat. Aztán jöhet a munkaalapú társadalom felépítése, a hit és alázat, a szeretet kölcsönössége, ami követhető céllá acélosodik, és érdemes követve érte dolgozni közösen.  Igen, ez már nem fér bele a szélsőjobboldali imásba.

A csuda csodájára járnak településemre a netes portálok tudósítói, aki szájtátva hallgatják a szélsőjobboldalinak magát valló polgármester szavait, hogyan lett rend és fegyelem az általa vezetett településen. Nehezen hiszik, hogy e csuda nem csoda. Hiába annak tűnik. Keveredik a népi hagyomány kellékeivel. Bizalmat gerjesztve ajánlja magát, mint megoldást a báránybőrbe bújt farkas. Hogy mi volt a mese vége? én már nem emlékszem. Ste?!

Sétáltam a neten a kultúra világában, keresve az írók, költők megjelenési helyeit. Van bőven. Csillogó-ragyogókivitelezésektől csicsás szinte mindegyik. Viszont a NYUGAT után loholót nem. És nem csak a külső megjelenésre gondolok. A tartalomra is. Igen, a tartalomra inkább. Amikor nem az író-költő vagy barátom csak fizess tagdíjat, és én segítek a megjelenésben, fejlődésedben is. S mire az egyén észbe kap, már meg is fejik, és tudása általános iskolai szintre tornázza fel magát. Ez persze a hozzáértők pénzéhségén is múlik.

Kétfajta költő-író van. Az egyik felülemelkedve a jelenen, megmutatja, amit lát. A másik megmutatja mindezeken felül, hová jutsz innen így, és hová juthatnál. És ez nem ragyogó gagyogás. Csak el kell választani a giccstől. És ehhez is tudás kell az olvasó részéről.

Mert a költő-író dolga nem más, mint a közös gondolkodás, a párbeszéd, és az egymás meghallgatása a megértés érdekében folyamat közkincsé tétele. Hívják tanítva szórakoztatásnak is.

Persze, én is figyelem az irodalminak nevezett felhozatal kínálatát. Próbáltam néhány műhelynek nevetett csoporthoz tartozni. Kudarccal. Kudarccal, mert az ember sajátossága, hogy inkább fél attól, amit nemért, minthogy megértené a hozzászólót. Így maradtam hitemben, alázattal, és szeretettel embertársaim felé, a harag helyett. Remélve azt, az emberiség önmagától való távolodásában egyszer fontosnak találja önmagához való visszatalálását.

A jó mindig támadhatóvá válik a rossznak.

Már csak azt keresem, mi az hogy jó, és miért van a rossz.

És ki emel ki kit, hogy láthassam.

Elkezdődtek a ballagások. A gyermekek örülnek, hogy megszabadulnak attól a helytől, ahová nemcsak naponta kellett bejárni, de számon kérték őket a tudásukról is. Az meg természetessé vállt, hogy az iskola falai közti étkezés jár nekik, mert otthon már nem biztos, hogy van étek. Mármint a gyomornak, meg a szellemnek is. A következő lépésükben mindenki próbál valahol helyet találni, ahol tovább tanulhat valamit. Mindegy mit, mert nem az a lényeg, szeretni fogja-e, hanem az, hogy az állam támogassa a családot, mert szinte ebből élnek otthon. Sok helyen ezért van a gyerekek nagy száma is.

Hogy mi lesz akkor, ha már nem tudnak a gyerekek tovább tanulni? Mivel munkahely folyamatosan csökken, életük ráépül az állami ellátásra halálukig. S csak kiegészítő az a kevés feketemunka. A többi meg küszködik, feledve álmait, céljait, feladva hitét, emberszeretetét, alkalmazkodóképességét. S lesz majd egy kevés közülük, akik kihasználva a kiskapuk kulcsának kezükben létét, gazdagok lesznek anyagilag, miközben lelki szegénységben vergődnek.

Ez a jövő, ami a jelenből adódik a múltra épülve. Emlékszel-e még, őseink miért harcoltak a múltszázad elejétől fogva? S milyen könnyen feladtuk önmagunkat becsapva?

Lengyel László: Magyarország elrablása

/http://nol.hu/belfold/20101211-magyarorszag_elrablasa/

Én szeretem Lengyel László írásait. Érdekes összefoglalásait a múltról, jelenről, és a hova jutunk mindezekből látószöge miatt. Meg azért is, mert mondanivalójából reám köszön saját látószögem egy része.

Hogy Magyarország elrablása címszó alatt miről ír? Olvasd el a jelzett helyen. Ami engem megfogott, az az érzés, amikor az ember vágyik valamire, de nem tudja a másiktól megszerezni csak egy módon. Aztán attól fél, ugyanúgy szerzik majd meg tőle is.

Érdekes volna arról olvasni - ez előző gondolatsor kapcsán - mit csinált a nép a történelem  során, amikor ráeszmélt, a hatalomra való törekvésben ő csak felejthető eszköz. És milyen eshetőségi cselekvés vár manapság rá, s a közeljövőben.

Mint történelmi léptékeinkből tudom, akkora ennek a valószínüsége, hogy a harc a kényuralom megszerzéséig, annak felélése bőven belefér abba, amíg a tömeg felismeri.

Gondoltál már arra, hogy a vágy visszafelé olvasva nemcsak egy másik értelmes szót ad ki, hanem egy új és ellentétes fogalomkörét is?

a vágy... gyáva

Nem tudom, elég magyarázat-e a Magyar nyelv szépségeinek véletlenszerü magyarázata e tényhez. Bele szőhetném a napjaink milyenségének hagyanját. Meg amit akarok. És még azt sem mondhatom, hogy rokonértelmü szavak. Még politikusokat is sorolhatnék alájuk. Esetleg jelzőjükként aggathatnám keblükre kitüntetés helyett. Így, advent idején még besteller könyv is íródhatna köré. Mondjuk Gyáva a vágy címmel.

De nem teszem. Gondolkodó emberként novellában gondolkodom. Beleszőve a decembert is. Egymás mellé állitva a múltat, a jövőt, mint jelent. na! megyek, és dolgozom rajta! Majd megírom. Lehet.

Egy hét múlva már állhatunk sorba a választóhelyiség ajtaja előtt, hogy leadjuk szavazatunkat a szerintünk bizalmunkat legjobban megérdemlő polgármesterjelöltre, meg a "tanácstagokra". Beszélgethetünk a vasárnapi ebédről, hol olcsóbb a szeszes ital, a sör, meg hol adnak jó szívvel hitelt a mámorhoz, abban a hitben, hogy megadjuk majd az árát.

Meg arról is, hol és mit lehet lopni büntetlenül. S kell még mindehhez egy jó orgazda is, aki irányítja mindezt. Pintér Sándor beszélt a jövőről... bűnözés rohanó növekedéséről, annak társadalmi jövőképéről, és hogy a mostani meg nem fizetett rendőrök nem lesznek képesek megfékezni mindezt.

Csak azt nem értem, miért beszél a jelenről úgy, mintha jövő lenne.

Egy hét múlva már állhatunk sorba a választóhelyiség ajtaja előtt, hogy leadjuk szavazatunkat a szerintünk bizalmunkat legjobban megérdemlő polgármesterjelöltre, meg a "tanácstagokra". Délibábokat állítva magunk elé elérhető közelségbe téve azt.  És nem gondolunk reá, hogy az elmúlt húsz évben mit vesztettünk már. Azt meg elképzelni sem tudjuk, mi lesz a következő négyben. Tudom én, a túlélés a fontos! Minden áron. Ha a jövőnket éljük fel a gyermekeinkben is.

Holnap, meg holnapután boldogság és keserűség vegyes érzelmeiben tombolhatunk, választottunk sorrendjét látva. Aztán megmondják nekünk, ki a bűnöző, ki az orgazda, meg miért nem jut munka, egészségügy, gyermeknevelés, energia, szóval miért nem élhetünk a huszonegyedik század elején elfogadható társadalmi szinten.  

(A szabadság képzete szabatossá tesz, képes kifordítani a kifordíthatatlant, csak hogy kedvére tegyen...)

Ha beütöd a keresőbe

kapsz néhány lehetőséget a bóklászásodra. Találsz kicsit, nagyot, közepest, profit, fél profit, és tákolmányt is. Érdekes… mindenki profitálni akar a valamelyikében való létrehozásából-részvételéből. Van, aki egyszerűen az anyagi haszon hajtja. Van, aki maga mutogató, van, aki egyszerűen hangadó szeret lenni, és létezik az a jelenség is, ahol ezzel akar rejteni magából valamit.Ami mindegyikben megtalálható, az hőzöngők, nagyképűek, és a klikkesedés. Persze az irányítótól függ, milyen arányban, és meddig engedi előre tolódva, a többiek kárára osztani az igét. És vannak azon egyszerű egyéniségek, akik tanulni akarnak, téve ezt szórakozva, közben pótolva be az iskolai mulasztásokat. És vannak az átmosódások, ahol tényleg érdekli a vers, a próza, ezek átmosásai, mert érdekesnek tartja, vagy csak ez után hiszi, képes lesz megértettetni magát a sokaságban.A net elérhetősége jó. Jó, ha jóra használják. Viszont ezek a portáloknak – akik irodalminak kiáltják ki magukat – nem sok közük van a hagyományos irodalomhoz. Inkább a napjaink beszélgetése alakul ki egyirányú gondolat leírásává. Nehezítve a párbeszéd, az értelmes vita kialakulását.Egyszer valakinek eszébe fog jutni az is, hogy az ember sokasodásának történelmében feldolgozza, hogyan alakítja át az emberi kapcsolatokat a technika fejlettségi szintje. Olyasmi ez, mint amikor a gyermek rájön, kénytelen a környezete nyelvén beszélni gőgicsélése helyett, ha meg akarja értetni magát.A közelmúltban példák sokasága küzdi magát a felszínre. Ady konfliktusai. József Attila kirohanásai. Csak, hogy a legnépszerűbbeket említsem.Ma inkább a kényszerírásról és az íráskényszerről érdemesebb beszélni tömegszinten. Mert az írói és költői eszközök használata, annak mibenléte tanulható. Alkalmazása a hétköznapokban törvényszerű a kifejezésmódok skálájában, és nem csak színesíti, hanem érthetőbbé, megfontolásra készteti a beszédpótlót, az írást magát. És nincs látásbéli különbség akkora, hogy érthetetlen legyen olvasója számára a megjelenítés. Ami sohasem változik, az a tömeg és az író közti különbség. Az a távolság, ami abból adódik, ami mindkét fél számára természetes. Még mindig ötven és kétszáz év, amiről beszélek. Ez az a tól-ig hatás. Amitől már fontosnak érezzük, és ameddig még alkalmazhatónak találjuk a megjelent gondolatot napjainkban.Ma ez is jelen van. Nem arról beszélnék, mikor, kinek a rovására, és meddig… fontosabb volna az, hogyan jutunk el a napközi kommunikációtól az írói, költői jelenséghez. Hogyan különülnek el egymásba mosódva a távolságok, hogy oszloppá nemesedve mutassák a követhetőt mégis. Mert a nehézség köveiből az ember képes lépcsőt építeni is, hogy könnyebbé tegye haladását. Többek között…

Tudod miről akartam beszélni? Hogyan bontom magamra azt, amit olvasnak szemeim, s mit építek fel belőle tudásom által, hogy hasznomat leljem benne…

2010-07-25

Lelki szemeimmel látom, milyen hatással van a FIDESZ vezérének beteljesült ígérete. Az emberek betartják a törvényeket, a bíróság munkája minimálisra csökkent, a börtönök turisztikai látványossággá vedlettek, mindenki dolgozni akar, és mindenki csak annyit vesz ki a bőség kosarából, amennyire szüksége van. Korrupció már abban jelenik meg, hogy ki vigyáz jobban a környezetére. Az egészségügy azon dolgozik, hogyan tolja ki az élet határait a Föld vonzáskörzetén túl is. Az oskolák tele vannak tanulni vágyókkal, hogy minél hasznosabb tagjai legyenek a társadalomnak. Az emberek szeretik egymást, tisztelik alázatukban a másságot, bizalommal osztják meg a másikkal ételüket, eszközeiket, és hitüket. A többi nemzet hozzánk jár tanulni e fergeteges siker titkát, s közben a magyar nyelv világméretűvé növi ki magát. Mindenki Magyar akar lenni, meg FIDESZ tag. A kultúra, a technika fejlődése az egekbe szökik. És végül a Teremtő is elismeri, hogy eljött az ő országa.

Csak addig még van egy kicsi teendő, ami történelmi léptékben pici csak. A jelenben szinte leküzdhetetlen. Meg kell tanulni dolgozni, bízni a másikban, szeretni nem csak önmagunkat, s ott van még mindezekbe vetett hit szerepe is. És lehet, hogy az én életem kevés lesz minderre. Ígérem neked, el fogom dönteni, melyik a vágy, s melyik a valóság ha felébredek. Aztán ráérek azon töprengeni, jobb volna-e még a délibábok árnyékában hüsülni...

Minden tiszteletem annak az embernek, aki megvallja hitét, és embertársai elé teszi megmérettetésre, vagy követésre ajánlva.

Én szeretem az ilyen embereket. Talán azért, mert kitartó, nem erőszakos, vagy alattomos, nem akar becsapni, meggyőzni, milyen hülye vagyok, ha nem látom az általa képviseltek erényeit, eredményeit. Csak megmutatja, és kiáll mellette. Tiszteletben tartja másságom, de kíváncsiságom felkelti az övé iránt. Beszélgetni akar velem. Meghallgatni engem. Segít eligazodni önmagamban önmagamhoz mérten. Értékrendet mutat magából. Mért hogyanjának mikéntjét, ami nála működik. És sorolhatnám pro és kontra azt, amit mutat, és amit én látok. Aztán beszélhetnék még arról is, mit akarok én látni, hogyan, s miért. Meg arról is, miért akarom ámítani magam.

Hogy miért jutott eszembe e gondolatdömping? Ültem székemen a kora tavaszi napsütésben, hátamat a meleg sugaraknak dűtve, amikor négy férfi köszönt reám jólöltözöttségükből, hónuk alatt könyvekkel, vállukon közepes alakú táskával. Meglepődtem, mert a mi szegénységünkben szokatlan eme jólöltözöttség, és nemigazán beszélgetnek egymással az emberek. Azt mondják, ezt hozta a politika eme fázisa. Hamar kiderült, hogy meg akarják mutatni hitüket, s azt, miért jobb az, mint a többi, s mi nekem belőle a követési előnyöm anyagilag, és lelkileg. Furcsállották ugyan, amiért nem ismertem fel egyből az ő igazukat, s nem álltam követőik közé. Néhányszor próbálkoztak még, majd lenézően távoztak.

Én meg ültem Jézussal a szívemben féltéli öltözetemben a székemen, és élveztem a tavaszi Nap sugarának cirógatását arcomon, kezemen, és engedtem, hogy bebújjon ruhám alá is. Vártam a nyarat, hogy árnyékban majszolhassam a gyümölcsét.

2010-04-30

Ez a bejegyzés inkább arról szól, milyen elvárásom van egy alkotóműhellyel szemben, amelyikkel azonosulni képes vagyok.

Etikett

„Nem akkor vagy jó, ha mindenkiben csak a jót nézed, hanem ha a jót nézed, a rosszat pedig elfogadod.” Írta Szombathelyről   Anita a blogjában. Ez indított el az alábbiak kifejtésére.

Barangolva a neten, sok-sok portál létezik, akinek saját irányelveiknek és etikettjeinek megfelelően szerveződnek az irodalom valamelyik ága mentén csoportosulva. Ami óhatatlan, előbb utóbb közösséggé fejlődnek. És ez így van jól. A különböző egyéniségek  szellemi tudásuk birtokában képesek megtalálni saját helyüket és elhelyezve azt a többiekhez mérten, beazonosítják magasságuk hangsúlyozása nélkül. Vagyis; minél magasabb szinten van az egyéniség, meg a tudása, annál nagyobb a hite, az alázata az írással foglalkozók, és embertársai felé. Ahogy ez csökken, annál erősebben nő a saját szerepének elfogadtatása a másikat is képesen tiporva. Ez a két végzet létezik. A portálhoz tartozóknak meg ott van a lehetőség, hogy valamelyik oldal mellett színt valljanak, esetleg egyensúlyozzanak közöttük. Mert uralkodik a vágy; valahová tartozni kell. De vajon érdemes-e feladni énünk darabját a bizonytalanságért? Csak azért, hogy elmondhassuk; én ide tartozom?

A kérdés megválaszolása, vagy annak eltolása bizonyítottan károkat okoz. És nem csak a megalkuvás miatt. Visszafejleszti az egyéni fejlődést is. Ettől már jobb az egyéniségnek, ha magányos sziklaként áll az időben, vagy marad a fecsegő szintjén, ahol talán a köznyelvet színesíti, esetleg emeli a színvonalát. Mert aki fejlődést ígér, és gondalatti szabadságot, az nem tesz mást, mint hisz a maga alkotta rend fontosságában. Aki meg követi, az meg bízik benne, hogy követhető számára is, és többé lesz általa. Ez eddig elfogadható, és méltányolhatóan követhető hittel és alázattal, belevetve magát a közösségbe, helyét találva benne a többiek hasznára is.

Amikor nem jól működik a közösség, és csoportokká esik szét, már elveszti a vonzerejét, imását, értékrendjét. Kialakulnak az egymással is harcolni képes párfős hangadók, akik fensőbbségüket féltik, és mindenáron csak én vagyok a jó érzést erőszakolják a többiekre. Az oldal létrehozóinak felelőssége az, hogy az eredeti célnak (irányelv, etikett) megfelelően kordában tartsa a csoport közösségét. Ez nehéz megvalósítani, mert a hangadók bizonyos népszerűséget sugallnak maguk köré, ami nem más, csak délibáb. Persze, a fejetlenség és a kivagyiság már nem a fejlődés lehetőségét mutatja, sem a magyar nyelv kultúráját, hanem a hanyatlásét. Ugyanezt teszi az is, amikor kultúráltan és viccesen, szellemi nagyságot fitogtatva tapossák a másikat. Mindezek eredője a félelem butasága; mi lesz, ha kiderül, nem én vagyok a legjobb.

Mivel az íróember jellemzői (tanulás, tehetség, Isten kegye a vállán) nem engedik meg hite és alázata inflálódását, és benne van nem csak a saját fejlődése, hanem a közösség egyéniségének összetevői szintjének emelése is, nem a magamutogatás, és annak felsőbbrendűsége a célja. Ezért követhető tisztelet övezi azok között, akik felismerik mindezt. A kérdés már csak az, érdemes-e ilyen közösséggé alakítani a csoportokra széthulló portál köré csoportosulókat. Mielőtt megválaszolnád magadban egyéniséged alapján a gondolatomat, csak annyit mondanék: mindenben van valamennyi érték. Az értéket viszont érdemes megmenteni.

És itt jön az írásomat indító idézet  Anita blogjából; „Nem akkor vagy jó, ha mindenkiben csak a jót nézed, hanem ha a jót nézed, a rosszat pedig elfogadod.” E szemlélet a túlélésre buzdít, okozat formálóként, meghagyva az okot. Akkor vagy jó, ha felismered a jót, és a rosszat, és képes vagy a jót folyamatosan erősíteni, a rosszat meg folyamatosan gyöngíteni. Én így változtatom meg az Ő gondolatát. Tiszteletben tartva az egyéniségét a maga fokán.

És már várod, miért írtam le mindezt, s hogy mi köze az  irodalmi portálhoz!?!

- Itt vagyok. Sokat köszönhetek Néki.

- Irányelveiknek és etikettjének szem elé emelése.

-. Mivel ez egy írói műhely, és az írók különböző tudás, egyéniség és tehetségi szinten keresik helyüket a jobbá válás reményében, talán nem ártott leírnom a föntieket.

Én úgy képzelem egy irodalmi portál elfogadását, ha megtalálom a helyem egyéniségemhez mérten a többiek viszonylatában. Ha tudásukat beépíthetem magamba, és részt vehetek nem csak a magam fejlődésében, de a csoport nívójának emelésében is. A hit, az alázat, a bizalom, az őszinteség légkörében hamis istenek nélkül. Tolerálnom lehet valamilyen szinten, de nem alkuszom meg azért, mert akkor könnyebb. Én egyszerre akarok alkotni, és tanulni, valamint segíteni a tudásomat akarókat. Ez egy alkotó portálnál a minimum elvárás. Ez ülteti le egymás mellé az embereket, és ad örömet az alkotáshoz, ahol egymás kontrollja is működik. Hogy hány ilyen hely van? Nézz szét, mennyi a magányos nagyság.

Mindez nem azt jelenti, hogy az irodalmi portál rossz, és meg kell változtatni, vagy el kell hagyni. Hit, alázat, bizalom feladásával.

Nem akkor vagy jó, ha mindenkiben csak a jót nézed, a rosszat pedig elfogadod. Akkor vagy jó, ha a jót folyamatosan erősíted, miközben a rosszat folyamatosan gyöngíted, s közben a megfelelő toleranciád mutatod.

2009-09-21

Talán majd holnap

Nem tudom, miért vált divatszokássá, e kicsivé tett honban a felelősségáttolása valamelyik embercsoportra, így kezelve az okozatot, az ok megszüntetése helyett. Hisz tudja mindenki, hogy nem ez a megoldás. És az is világos, hogy valakik a hatalom birtokában anyagi hasznukat gyarapítják véle.

És mégis működik. Most valamelyik nemzetiségű, majd a legszegényebb, aztán valláscsoport is következhet. Az a lényeg, felelőssé lehessen tenni a tömegek előtt őket, és képes legyen ezt a tömeg elhinni. És akarja megszüntetésüket. Ha kell, akkor fizikailag is. Hisz, ha megszűnik az okozat, talán az ok is elviselhetőbb. És a feszültség így levezetődik. Mint ha csak a tehetetlenségi erőt látnám mozgásban a környezetében.

Mert itt van a szegénységi kártya esete. A többszörösen hátrányos helyzetűek számára erre utalnák a megsegítésükre szánt segítség forintosítását. Erről egyszerű lenne leemelni az energiahordozók és a víz használati díját, valamint a köztartozást. Aztán a kijelölt boltban csak a család fennmaradásához szükséges élelmiszert vásárolhatnák meg.

Mi a jó ezen elképzelésben? A villany, a gáz, a víz nem kerülne kikapcsolásra, a köztartozás fedezése levonható volna, és nem lenne uzsora, meg alkoholizmus, meg más élvezeti cikkvásárlás. A lopások is visszaszorulnának.

Ugye milyen szépen hangzik? És mi változna? Szebb lenne a többszörösen hátrányos helyzetűek környezete? Tisztábbak lennének kinézetre is? Nem alkoholizálnának, nem drogoznának? Nem szülnének gyermekkorban már gyermekeket? Az iskolában tanulnának, hogy megtalálják majd helyüket a társadalom hasznos tagjaként? Nem bűnöznének?

Ha belegondolsz, semmit nem old meg a szegénységi kártya hasznosságának feltételezése. Csak az okozatot próbálná meg látszatra kezelni. Az ok meg továbbra is létezne.

Akkor mi haszna volna? Csak néhányat közülük. Az energiát forgalmazóknak nőne a hasznuk, hisz a fizetni képeseknek eleve úgy számláz, hogy bele kalkulálja a nem fizetőkből eredő károkat. Az önkormányzat be tudja szedni a lakosságra rótt terheket. És a vásárlás koncentrálásával a vásárlóhely üzemeltetője plusz haszonhoz jut, és a megemelkedett haszonkulcs (nincs konkurencia) használatából jut a vásárlás koncentrációját hozzárendelőjének. (Na? Milyen szépen fogalmaztam?) A többszörösen hátrányos helyzetű ember meg még olyanabb lesz. Se önmaga, sem környezete, se a társadalomba való hasznosságának beilleszkedése nem történik meg.

Így volt ez akkor is, amikor valamit osztottak, s csak alá kellett írni. Ha a papír beszélni tudna róla, hány hamis aláírás kanyarodott az átvettem vonalra. Persze, van megoldás. De vajon mindenképpen meg kell várni, hogy a nemzetgazdaság visszaessen a második világháború befejezésének szintjére? Akár szellemi szinten is? Miért hiszed, hogy akkor könnyebb lesz?

2009-09-20

Társadalmi rágógumi

Az igazság az, hogy nincs igazság. Ahol csirájában fellelhető mégis, az relatív. Vagyis értékfüggő. Miért hiszem azt, hogy ami nekem jó, az az igazság! Ilyen egyszerű kérdésre adott válaszaimmal felvértezve állok magammal szemben.

Mert mit is akarok tulajdonképpen? Valamiről elmondani a véleményem. Úgy, ahogy én látom. Tudásom legjavát adva. Eszközök, forma, szókészlet a jelzőkkel, megjelenési hely, közös nyelv, és így tovább. És leülök, s megfogalmazom. Közölni akarok csak. Valami olyasmit, ami téged jobb, ha nem érint.

De vajon felvállalhatom-e? Rálátok úgy, hogy tálalható legyen? És van-e rá kereslet? Segíti e megfoldást? Íme az írás, aminek ez lenne a bevezetője. S hogy miért? Olvasd végig az alább kínáltakat.

Tessék mondani! Ki elégit itt ki engemet?!?

Nem! Nem vagyok békávés! Emeszpés sem! Még hogy fideszes?! Tudja, mi csepegne nékem Tokaj szőlővesszején!? Az. Ami ifjú koromban kezembe merevedőnek hegyéről, ha jól esett!

Csak egy ötvenes beteg ember vagyok, akinek tönkrement a teste a szocializmus utáni jobb élet reményében. És szeretném, ha a negyven év ígéreteinek szellemében - ami okán elvették tőlem alacsony jövedelmem többségét - most segítenének túlélni a hátralévő időm, ha már nem tudnak meggyógyítani. Ennyi. Semmi extra. Tényleg. Mióta? Tavasz óta nem tervezek az idén már téli ruházatot venni. Féltartós tejet, meg kenyeret is félve veszek. Úgyis kidobják majd. Talán valamelyik kukázó értéket lát benne, s eladja valakinek.

Nem az egészségügyre tartozik a gyógyítás!?! Hogy ez már politika?! Mi? Kiállt a bácsi a térre szobornak? Akkor ki fog itt gyógyítani?!! Hogy nem kell, mert jön majd a feltámadás?!? Tessék mondani!? Addig mi lesz velem?!? Tudom. Bele fogok halni. Na! De addig élni kell?!  Nincs pénzem. Forintom se. Nem volt szívem elvenni attól, aki képtelen megvédeni azt. Tudom. Élhetetlen vagyok.

Tessék mondani! Ki fog itt engem kielégíteni?!? Hogy a kurvák elfogadják a kajajegyet is? Hogy kapjak, dolgoznom kellene. És hogy tudjak, ahhoz meg egészség muszáj. Igen, gyógyulni szeretnék. Vagyis, elviselni azt, ami még hátra van, mert magamtól nem megy. Nem tudok várni a választások utánig. Addigra bele fogok halni.

2009-08-12

Baj van babám!

Amikor arról írtam, hogy a bankok az első sírók a látszólag károsultak közül, akik követelőznek a politikai elitnél hasznuk csökkenése miatt, nem látták sokan azt a haszonért mindenáron játékot, amit próbáltak fedni a világgazdaság növekvő árnyékával. És az állam adott. Adott, mert elhitte, ha csődbe megy a bank, akkor ki ad majd hitelt. Mert hitel nélkül nem megy az emberiség szekere előbbre a terepviszonyok között. És adott az USA, Európa kormányai. Lehet, csak azért, mert Amerika adott. És ez ragadós lett. Követhető. A nagy ugye nem tévedhet.

Aztán kért más is. Nem kapott. A bank meg dőzsölt. Kivillantotta fogait. Főleg ott, ahol hiányos az ellenőrzés. Vagy ő irányítja a nemzetet.

Magyarország egészen különleges helyzetben élte napjait. Mivel nem volt saját ipara, mezőgazdasága, energiaellátó rendszere, szolgáltatása, kereskedelme, iskolarendszere, és nemzetéért felelős politikai elitje, könnyen kifoszthatóvá vált. És válik napjainkban is. Elvenni meg már nem csak onnan lehet, ahol van, hanem inkább onnan, ahol nem tudják megvédeni a magukét. Pénz pedig kell. Sok mindenre. Sok mindenre, meg nem jut. Nem jut, mert nem akarják. Nem sorolnám fel, hisz te is tudod.

És elszaladt a csikó. Tanult emberek hada kereste a lehetőséget a kiskapuk nyitásának akaratára. Gyengülő forint, emelkedő kamat. Aztán emelkedő kamat akkor is, ha már erősödik a forint. Uzsorakamat; csak magánszemélynél büntethető a két-háromszoros bérbeadás. Mostmár vizsgálják. Látszólag is. Mondd! Mi lesz azzal a milliárdokkal, amiket a nincstelenektől szedtek el hamisan?!? Ki adja vissza azokat a tárgyakat, amik mellé a jog asszisztált, hogy elkótya-vetyélhetik.

És elszaladt a csikó. Az energia eladókkal is. Lássd a benzin, a gázolaj, a gáz, villamos energia minél több kézen való haszongyűjtését. Lássd, azt a kegyetlenséget; ha az államnak lehet, akkor nékem is elv érvényesülésében. Mi lesz ezek következménye? Összeroppan minden. A bank kiviszi a pénzt, amit összeharácsolt, az állampolgár meg itt marad csupasz seggel. A hatalom meg feloldódik. És lehet, hogy fegyver által. Néhányan elmenekülnek, néhányan belehalnak, de az itt maradt tömeg gürcölve éhezi meg.

Valaki mondta valahol valamikor, s lehet, az én időmben, hogy változtatni akkor szabad, ha a változás jobb körülményeket teremt az addigiaknál. Az a valaki csak azt nem mondta meg, hogy kinek. Viszont, ma már láthatod, hogy kinek. Mert akkor már baj van, ha a pap is azt mondja, egyre gyorsabban terjednek a bálványimádók, a Jézusban igazultak meg erősen fogynak.

Tudod! annyian mondták már akkoriban nékem, hogy jó, jó, szépek és csábítóak az önmarcangoló írásaim, de miért nem írok szerelmes verseket. Talán nem vagyok szerelmes?!

Meghökkentem. Szerelmes verseket? Minek! Hisz nekem feleségem van már harminc éve, és nem kacsingatok tiltott gyümölcs felé. Meg az én dolgom, miért, s hogyan imádom. Intim szféra. Csak az enyém, meg az övé. A kettő meg egy és ugyan az. Aztán meg miért ne írnék. Hisz mindenki szerelmes, és tudja mi az. Úgy gondoltam, firkantok egy párat. Aztán csak ültem a gép előtt, s nem tudtam a cél érdekében összerakni a szavakat. Sokáig bosszantott a dolog, míg rá nem jöttem, amit én érzek, az már nem szerelem. Mármint a hétköznapi értelmében. Már felemelkedtünk rajta. Egymás darabjaivá lettünk. Egy lélek, két test. Furcsa ezt mondanom, de így van. Ezért nem csak szerelmes vers, ami alább jön.  Egy fénypontnyi titok, ami lehet, hogy néked is segít társad felé induló mozdulatodban megtalálni a legkisebb közös nevezőt, mielőtt hozzája érsz. és amire nem gondoltam; sokkal többen szeretik a szerelmes verseimet. Talán azért, mert őszintén pozitív.

Az okozat oka

Mert ép eszű ember nem blogol. Nem dobja oda az idő martalócainak a saját gondolatát. Ugyan, ki kíváncsi a mai testi éhség világában a szellemre magára. Arra a tűzhelyre, ahová le lehet ülni, hallgatni másokat, s a csöndben megmutatni a magunk színeit, hangulatát, érzéseit. És mindezek dallamának harmóniáját. A hogyan bontom le magamnak a világot, s hogyan engedem magamat formálni általa. És látni az eredményét, ami oly képlékeny, oly formátlan, amely segítő kezekre vár. Vár, vár, aztán megunja.

Az ember magamutogató. Hegyeket mozgat nevetve, s a mustármag meg kifog rajta. Kifog, mert egyszerű és nem céltalan. Az ember meg képtelen követni a belészorult idő ütemét. Hol küszködik véle, hol tudja, hogy nem éri fel, esetleg csak a profit emberének engedelmeskedik. Aztán, ahogy a természet rendje követeli, ott áll az átadás pillanatában, és nem tudja miért. Miért van ott, s mit kéne átadnia, hisz semmije sincsen. Halálakor csak annyival több, mint amibe bele teszik, vagy szemnek tetszetősen felöltöztetik, hogy lássák a kíváncsiak ki volt, s mennyire becsülik. A hátramaradottakra tartozik, hogy mit tesznek véle. Mennyire hasznosítják a még értékes szerveket. És az történik, ami kiszámítható. Először belefakul az idő múlt részébe, aztán alaktalanná válik, elveszti a színeket, hangokat, majd az érzéseket. A sírja meg begazosodik.

Tényleg. Épeszű ember miért nem blogol? Mitől fél? Mi tartja vissza? Miért marad háttérben? És vajon mennyivel jobb néki az árnyékba oldódva figyelni a másikat? Mert így láthatatlan? Nem szereti, ha mások látják, amije van? A balga meg mutatja, amije nincs. S közben védtelenné válik.

Itt most jönnie kéne a tanulságnak. De, csak tanúság van. És az nem ugyan az. Habár a mögöttes tartalom egymásba mosódik. Mint amikor a gyermek lányka és a fiú közt csak csüng a különbség. És jut eszembe egy időtlen történet. Egy koraestbe hajló meleg nyár eleji napon, beszélgetve mentünk hárman a kollégiumból az internátus felé, a makói nagy fejlesztések időszakában, s azzal teleltem az időt, hogy a járdán átvetülő árnyék előtt hangosan mondtam, vigyázz gödör. Már vagy negyedik után társaim megelégelték a huncutságom, s hogy milyen naivak, és a következő vigyázz gödörszólásomnál direkte beleléptek, árnyéknak véve, mint az eddigieket. Mivel én átugrottam, helyzeti előnyben voltam mind a nevetésben, mind a gödörből való kikászálódás utáni futásban is. Aztán a szoba zajában tudatosult bennem, mi is az a megalázásos kérelem. Most már tudom, a buta embernek nagyképernyős tévéje van, hogy jobban lássa, amilye nincs néki. Én meg elmentem olvasni. Olvasni, mert hiányát érzem. Aztán holnap lehet, jövök megént!