Tűzhely, ahová leülhetsz másokhoz

Amikor egy mondanivaló megtalálja formáját, benne van az átadó egyénisége is. Annak képzettsége, társadalomban elfoglalt helye, az érzékenysége, a rálátása arra, amit mondani akar. Rendelkezik azzal az eszköztárral, amivel formálja láthatóságát, s belopja magát az olvasója elméjébe, mert talál benne magára nézve hasznosat. Kortalanná válik úgy, hogy megmutatja a születésbeli társadalompolitikai, kulturális pillanatot is.
A mondanivaló megformálója olyan, mint egy jó szakács, akinek birtokában van az alapanyag, az elkészítéséhez való eszköztára. Maga dönti el, hogy halleves, halászlé, vagy más halétel kerül ki kezei alól. Mondhatnám azt is; tudásfüggősége biztonságában választ.
Mint például ebben az esetben. A történet helyszíne egy büfé. Létrehozásakor elsődleges cél a minél nagyobb haszon elérése a legkisebb ráfordítás mellett úgy, hogy az állam felé látszólag teljesítse a törvényi elvárásokat. Beszerzés, eladás, alkalmazott, könyvelő, adómegfizetések, kiskapuk karbantartása a jogi útvesztőkben, korlátok alkalmazása. Ha kiemelem közülük az alkalmazottat, aminek mozgásterülete a tulajdonos által behatárolt, s kénytelen csalni a kiszolgálás és az áru minőségével, hogy pluszpénzhez jusson, akkor már rálátása van az olvasónak a társadalompolitikai korra is, ahol a történet játszódik. Tegyük ezt a büfét egy kórházba, ahol sok ember fordul meg, és bizony szüksége van a betegeknek, látogatóknak, az ott dolgozóknak mindig valamire, amit igényük határoz meg, és ilyenkor már az ár nem számit. A kórház osztályba sorolását, és az emberek milyenségét is mutatja, hogy elviselik ezt a helyzetet, ahol mindenperces a pluszhaszon lenyúlása.
Legyen hát a történet, aminek a Példabeszéd címet is adhatnánk.

A férfi áll a kórház hatalmas folyosóján az eligazító tábla előtt, és keresi a sebészet intenzív részlegének helyét. Körülötte mindenki végezi a dolgát. A takarítónő tolja a kattogó kocsiját, a látogatók mennek céljuk felé. Orrába lopózik a kávé illata. Büfé felé megy, és beáll a sorba. Van ideje a társa érkezéséig. Homloka gyöngyözik a benti melegben. Lassan fogy a sor. Mindenki kávét is vesz. Nem csoda a késődélutáni időben. Már csak ketten vannak előtte. Nézi a se melle se segge széles csípejű divatosan öltöztetett túlfestett vasalódeszkát. Elmosolyodik gondolatában; ezt azért tényleg nem dugnám meg! A nő Visszamosolyog.
- Kérnék egy kávét! Csak szűzen! – a férfi nem tudja leplezni zavarodottságát, a nő meg azt hitte, szépségének, és jólöltözöttségének szól. Tettetett kedvességgel huncutkásan vissza.
- Szűzen…
- Igen, szűzen a szűznek… cukor, tejszín, és hab nélkül…
- Én bika vagyok… - néz erotikusan a kávéját váró szemébe.
- Én már csak voltam… sajnos! – ismeri be a férfi immár nemcsak önmagának e tényt.
A kávé langyos, és íztelen. Ez felidegesíti. Áll a pohárgyűjtő mellett, s amikor az eladó ránéz mosolyával, jól látható mozdulattal engedi a tárolóba teli poharát ujjai közül.
A liftben még arra gondol, a kórház intenzívén nem ilyen az ellátás.