Tűzhely, ahová leülhetsz másokhoz

Az idő foglya

Ötven éve élek környezetemben úgy, mintha közéje tartoznám. Beleszürkülve, hogy elkülönülhessek tőle. Mint akinek a kezét az idő fogja, hogy lássa, nem csupán fogoly, mert nem találja az ajtót. Az ajtót, amin átlépve egy más dimenziósokaságba rendeződő világ értelme lehet, ugyanazt gondolja - mint én -, tömegébe zárva kilátástalanul.

Ötven éve élek környezetemben úgy, mintha közéje tartoznám. Egyedül gyarapítva lehetőségem ismereteit az ajtóról, meg annak kinyitási lehetőségéről. S közben érezve, hogy hiába fogja a kezem az idő, mégis a foglya vagyok. És hiába szól a belső hang; mit ér a tudás, ha nincs kinek átadni, kérem. Átadni. Igen. Átadni környezetembe sokasodó énemnek, hogy van ajtó, ami létezik, csak meg kell találni. S ha megvan, már csak a kulcs helyét kell felfedni, mert a kulcs az kézben van. Kézben. S oly régóta, hogy az emberben hitelét veszti, hogy az. Mert mit ér a kulcs, ha emberöltők sokaságán át van a kézben minden cél nélkül. A cél az fakul. És lehet, hogy érdeklődés híján megsemmisül. Egyszer. Ha érdektelen.

Az idő meg telik. Testembe zárva öregedik bennem. Mutatva, hogy nem mozdultam semmit. Csak rohanok, mint mókus abban a bizonyos tengelyére feszített kerékben. És a testi éhség győz a szellemi felett. Naponta többször is. Kimerülésig. Energiahagyóként. Mert ha eszek, és nem mozgom le, akkor leülepszik bennem. Leülepszik, elaltatva immunrendszeremet, és rövidül a test életbennmaradásának ideje. Cselekvőképességem erőtlenítve. Igen. Van egy pont, ami születésemkor már kódolva van a testemben. És annyival kerülök közel hozzá gyorsabban, amennyivel magam rontom az esélyeimet. Mert nem igaz, hogy a halál előre tudja, mikor kell jönnie a testemért. Környezetemben való létemmel hívhatom hamarabb is. És jön. Ő jön, mert az a kötelessége. Ezt vállalta. És érdeke szerint cselekszik. Mennyivel másabb volna, ha nem rajtam múllana mikor, miért, és hogyan. Csak jönne, ahogy programozva volna. És nincs felelősség, meg mi lenne ha, sem az ajtóra kiírás, hogy gyere holnap. Csak jönne, és pont. És nem kiáltanék egyedül lévén a lépcsőfokon, hogy vigyázz, mert itt van! Itt! És jön érted is.

Milyen tehetetlen is ez a mondat; az idő foglya. Lázadás? Beletörődés? Kín? Élvezet? Volna még vagy száz hasonló érdekfeszítő kérdésem, amik válaszával csak az idő telne, de nem nemesítene. Hiábavaló, mondaná a mellettem duruzsoló gép az ő számításai szerint. És biztosan igaza volna. Még akkor is, ha ember tervezte program fut benne. Mert az ember csak magához hasonlót képes alkotni. Különbet nem. Eddig ezt bizonyította tevékenységével. Mert halálra röhögné magát egy idegen értelem, ha idevetődne. Mit is látna valójában? Fentről közeledve? Egy gázzal burkolt bolygót, amin a folyadék nagyságából ki-kibukkanó anyagon a szénalapu élet egymásra épülve vergődik, s ölni is képes egymást. Nem látná viszont az evolúciót, a kultúrát, mi összeköti szétválasztva mégis. És elvenné mi szikségét képzi, mert nem volna ki megvédje azt. És közben az anyag mozogna a dimenziója határai között. Ahogy megvan neki mondva. A kérdés már csak az; ki mondta meg néki. Aki szólt az értelemnek, ugyan, öltsön már magának az anyagból formát! De vajon gondolta volna, egyszer el kezdi keresni az okát. És ezt fejlődésnek hívja?

Mérem az időt. Távolságnak képzelve azt. Néha kinézek magam jelenéből, mit múltnak, s jövőnek neveztek el. És csodálkozom, hogy a kulcs ott van a kezekben, csak nem tudnak mit kezdeni véle. Próbálgatják - néha játszanak véle -, aztán már csak zavaró. Eisten mellett ülve hallgatom amint mondja; szép ez az élet a maga rendjében ismeretlenül is a védtelen csodájában, de kíváncsi volnék reá, ki is teremtette. És tényleg. Lenyűgöző maga a látható anyag, benne az élő értelemmel is. És a kulcs ott van a kezemben. Nem talált, nem kapott, hanem ember alkotta. És használható, hisz megvan hozzá az ajtó. Csak a kulcs helyét kell megtalálni, hogy láthassam, igazi e. Mert bennem az ajtó. Belőlem nyílik másra. Másra, amire vágyom. És kezemben a kulcs. A kulcs, mely elmémet nyitja. Reá van írva; BIBLIA. Csak meg kell fejtenem magát a szót. Magamra formálni tartalmát. Aztán, ha felkészültem lelkileg reá; belépni csak a csodába.

Ötven éve élek környezetemben úgy, mintha közéje tartoznám. Beleszürkülve, hogy elkülönülhessek tőle. Megvan az ajtó. Kezemben a kulcs. A helye is ismert már. És mégis félek beledugni még. Félek az elfordulás utáni világtól. Meg megszoktam a helyem már. Hiába fogja az idő a kezem. Foglya maradok már.

2009-07-06

Tanács elnök, meg a polgár mester

Dógom a Hivatalba rángatott. Nem akartam menni, de a muszáj az muszáj. Meg nagy Úr is. Mán, mint nálunk, a hon polgárainak. Ott intézik az ügyeket. Meg a bajokat.

Átverekedtem magam a cigánynak mondott nő és gyerekhalmazon, akik csak segélyre vártak csupán. A munka nem érdekli őket. Itt nálunk. Az ügyesebbje kezét már pesten töri a munka. Aztán a szobányi rendetlenség, meg a kosz. Balról egy hivatali dolgozó ép barátjával beszélget telefonon. Nem zavarja jelenlétem. Jobbról, a félig nyitott ajtó mögül beszédfoszlány.

- Polgármester úr! Hiába van rá pénz, mit adjunk munkának! Nincs már mit csinálni. – mondja egy biztosnak tűnő férfihang.

- Négy ezer forintunkba kerül egy ember… nehogy már ne használjuk ki.

- Akkor mondja meg, mit csináltassunk velük.

- Valamit tanaljatok ki. Ne hagyjuk veszni azt a pénzt.- mondta a polgármesternek gondolt hang.

Egy órán át hallgattam a civódásukat. Nem zavarta őket, estlég segíteni kellene nékem. Mintha funkcionális analfabéták beszélgettek volna. Minek az ingyen pénz, amikor dolgoztatni kéne érte.

Milyen gazdagok vagyunk! Ha már az is baj, ha munkát adhat valaki, aminek költségeit az állam viseli. Hogy a hivatal dolgozóinak hozzáállásáról ne is beszéljek. Mi az, hogy nem kell a pénz, mert dolgoztatni kell cserébe! Mi az, hogy egy lakóközösségben nem lehet munkát adni! Ott, ahol a szegényég mutatóiban is gazdagodik! Ott, ahol a mezsgye vonalán a szomszédéra borítja a szemetet, hogy ne az övén legyen, mert a kukát kihúzni a kapu elé, az már gond.

És még nem is beszéltem az értelmes munkáról. A termelésről. Akár a mezőgazdaságéról sem. A sok parlagföld láttán.

Ilyen gazdag ez a lakóközösség? Ennyire boldog ezen ország, hogy kiszórja a pénzét az ablakon a szélnek? Minek azon önkormányzati lét, ha már az állam lenyúlását sem használja ki. Pedig maga a hatalom kínálja fel.

Dolgom intézetlenül hagyva, halottam sírjánál emlékeztem tevékeny életére. Közben a kapa, és a gereblye végezte munkáját a kezemben. Helyét kerestem a dudvának, s mivel dombocskán tettem mindezt, a tároló közelében két közhasznú munkás heverészett a gazban. Baltájuk összetámasztva, hogy emlékezzenek, hová tették le. Még is más ez így, mint segélyre várni. Legalább nem rontja otthon a tv a szemüket.

Séta, meg a fika

Mit is jelent az a szó, amit szétszedtem? Sétafika. Közöd?! Szólhatnék a reklámfigura nyelvutalásával is. És nevethetnénk rajta, mert azt, együtt értjük. Külön még a sétát is. Na de! Mit kezdjünk a fikával? Ez így, már tényleg negatívan hat. Ha akarod, ha nem, akkor is.

Sétafika. Nálam, látszólag céltalan időtöltés a térben mozogva. És nem funkcionális analfabéta módon. Hogy van-e irodalma? Olvastad a szépirodalom fantasztikus szó alá besorolt egységeit? Igen, az elme szüleménye fantázia szerint. A lehetséges múlt és jelen megfoghatatlanságának elképzelése. Arra várón, hogy a tudomány testközelbe hozza. És ha már használod, vagy benne vagy, nem is lényeges, mert már természetes.

Mindig vágytam én is a test és a lélek együttmozgásának ténnyé nemesülésére az időben. http://index.hu/tudomany/urkutatas/2009/06/25/rejtett_ocean_a_szaturnusz_holdjan/ bejegyzés alatt ennek lehetségessége valószínűsíthető, mert az élet kialakulásának alapjai ott vannak. Összeolvasható.

Mi is a fantáziának az értelme? A tudomány számára lehetőség a valóság bizonyításának testközelbe-hozatalára. A fejlődés elősegítése. Szórakozva tanítás. Vitaindítás; melyik a követhető: a koldus szépsége, vagy a szépség koldusa öntörvényesítése.

Viszont az is elgondolkodtató, a fantázia irodalma kutathatóvá teszi ezen a témakörök szerinti bontását, vagy csak elképzelt helyekre vonzza a ma ellentmondásait. Mint ahogy az ember tette tudása alapján mindig távolabb magától az Isten lakhelyét, feledve a mustármag erejét.

Szóval, sétafikálok a fantáziámmal a tudomány képességeinek megvalósulási határának közelében. És élvezem, a mi lenne, ha gondolatot. Felnőtt fejjel játszom gyermekként a reám szabott dimenziókban lévő térben az idővel. Rakosgatom az egész részeit tudásom és akaratom szerint. Bár, ha sikerül kiraknom az egészet, nem biztos, hogy az eredetivel azonos lesz. És talán ez a szép az egészben. Romolhatatlanság képzete a romlandóságban.

Neked kell döntened, hogy e gondolatsor szófosás-e fecsegés szinten, vagy beszéd a fantáziámban bízva.

2009-06-25

Az értelem gügyögése emberi szinten

A férfi fogja a könnyű takarót, és reá teríti a pár éves leánykára. A gyermek álmos szemeivel néz apjára a nyári meleg szobányi hűvösében.
- Mesét akarok még! – szólal meg kedves érdeklődéssel hangjában.
- Meséljek a csiga, hogyan lett csigabiga?
- Mert csigának született! – kapja meg a választ kérdésére.
- Ez nem teljesen így van.
A leányka érdeklődő mosolya hat. Azon gondolkodik, mit is mondjon a csigáról. Valami eddig nem hallottat, ami mégsem készteti álmában továbbgondolni a mesét. Nyugodtságot akar. Az élet így is kegyetlen hozzájuk. Már hetedíziglen. És nem tudja, vajon mennyi ideig tart még, és hány generáción az átok. És azt sem, miért. Már nem is érdekeli. Csak vége legyen. Vége. Végre. Születetlen az, aki megfoszthatja e valóság érzetétől. Már nem akar semmit az átkot tevőtől. Kislánya egészsége fontosabb számára. Még a saját életénél is. Övét adná megváltásként. De nem kell. Nem, az ellene vétkezőnek. És akkor még ez a hülye gondolat; miért csiga a csigabiga. Valahogy ki kell mászni e lehetetlen helyzetéből, hogy gyermekének ne okozzon kárt véle.
- Akkor hogyan lett a csiga csigabiga? – hozza vissza gondolataiból az ártatlan kérdés.
- Én úgy hallottam nagyapámtól, ahogy az ő nagymamája mesélte néki ezt a történetet, és én most ugyanúgy elmondom.
- Mindig ezzel kezded! Lehet, nem is emlékszel egyikre sem! Én sem emlékszem anyura, pedig nem régen halt meg!
A férfi elérzékenyül. Arcán, némán gördülnek lefelé a könnyei. Érzi, ez nem az ő napjának estéje lesz. A gyermek folytatja tovább.
- Te sírsz?!
- Csak izzad a szemem környéke.
- Akkor mi van a csigabigával? Miért is lett az, ami most? A nagyapó nagyanyja szerint?!
- Az úgy történt… A Jó Isten adott lehetőséget a lelkek számára, hogy elhaló testük helyett választhatnak maguknak újabbat, a saját dicsőségükre. Amikor reá került a sor a mi lelkünkre, aki igen fukar volt még önmagához mérten is, és nagyon fogához verte a garast, ráadásul megszokta a lustaságot, meg az önmagával való nemtörődömséget, okával választott olyan testet, ami néki, a legmegfelelőbbnek mutatkozott.
- Ez lett a csigabiga?
- Majdnem. Ő százlábú akart lenni, mert ez a test, meg a közlekedése, meg az életforma tetszett néki. Meg kicsi is volt, és ijesztő mások számára. Meg egyszerűnek is gondolta.
- De a csigának nincs is lába… nem is ijesztő. Meg háza is van, amit magával cipel.
- Ez volt a probléma egyik gyökere; a láb. Mivel fösvény és lusta is volt, arra kérte a Teremtőt, vegye el tőle a lábakat. Így nem kell száz pici cipőt fűzögetnie naponta életében, és a lába sem fog fájni, ha nem lesz. A Teremtő rábólintott. És eltűnt a pici lábacskák erdeje. A testre váró lélek megkönnyebbült; nincs gond a lábakkal…
- De mégis mozog!
- Viszont volt ijedelem, amikor mozdulataival nem tudta helyzetét változtatni. Lábat mégsem szeretett volna. Hogy mozogni tudjon, testnedvein juthatott előbbre. Ez megfelelt néki.
- Ez jó! Fösvény, lustaság együtt! – nevet a leányka.
- Igen! Tetszett néki, hisz erre vágyott. Viszont a csúnyaság is zavarta. A szőrösség. A puha test védtelensége. Szebbet akart. Mutatósabbat. Hasznosabbat. Az általad is ismert formát választotta.
- Szépek is azok a teleszkópos szarvacskák! Mennyivel másabb lenne lábakkal. Vagy szárnyakkal.
- Igen, csak akkor már nem csigabiga lenne.
- Akkor másnak hívnák.
- Oda lenne a fogalomhoz tartozó képi illúzió.
- És hogyan lett háza a hátán? – nézett kérdően a mesélőre álmos szemeivel.
- Az akkor történt, amikor már–már meg volt elégedve a test formájával, csak a védtelensége zavarta. Olyasmire vágyott... állandóan magánál tarthat... ha baj van, belé húzódhasson másnak el nem érhetően. A Teremtő reá bólintott, azzal a kitétellel, hogy mindig magán kell hordania. Lett volna még más kívánsága is, mint legyen gyors, soha ne keljen ennie, meg ő legyen a teremtés csúcsa, de ezek a kívánságai mosolyszinten maradtak. Hát így lett a léleknek százlábú helyett csigabiga teste.
A férfi folytatta volna a leszűrhető tanulságok halmazával gondolatait, de a gyermek egyenletes szuszogása és behunyt szeme miatt nem tette. Alszik az árva. Engedi a fájdalom. Köszönet érte. Betakarta gyönge testét a könnyű takaróval, elengedte a kezét, és az ágya szélére húzódva feleségére gondolt. Arra, hogy miért hagyta magára a gyermekkel. Hisz szükség volna még reá, és nem csak a lányuknak. Imára kulcsolt ujjakkal erőt kért a Teremtőtől magának, a gyermek érdekében. És csak azt kívánta, engedje a fájdalom, hogy pihenhessen még. Arra gondolva, hogy az orvosok szerint várható életkora havonta hét évvel csökken. Tudva azt, gondolatai, cselekvései csak az értelem gügyögése emberi szinten.

2009-06-09

Nézve az EP választások magyarországi végeredményét… hát nem repdes a szívem az örömtől. Már megint büntettünk. Hogy ki tud örülni annak, hogy a választójogosultság közel egy harmada érvényesítette akaratát, és akarata szerint büntetett. Büntetett, mert úgy érezte, becsapták. És így döntött. Hosszútávon látható meg ennek helyessége. Rövidtávon viszont már érezhető az eredménye. Az eredménye, ami fokozódó elbizonytalanodást jelent. És ez gyengeséget sugall a környezetünkben lévő nemzetek felé. És ki is használják, és talán most még jobban. fejünkre lépnek, hogy szarba nyomjanak. Persze, nem most fog kezdődni. Számolhatjuk akár az 1848-as évtől, Trianonon át. Csak az a kérdés, meddig. Mikor jön el az idő, hogy követhető példát mutathatunk más nemzet felé. És nem a Himnusz első négy sora a mérvadó.

Tények Magyarországról. A szavazásra jogosultak közel egyharmadából a FIDESZ 56,37 az MSZP17,37 a JOBBIK 14,77 az MDF5,3 százalékot mondhat a magáénak. A közel kétharmados távolmaradás – a választásra jogosultak közül – fényesen mutatja, valamit nagyon elrontottak országunk vezetői a több mint húsz év alatt. És ennek terheit a lakosság döntően védtelen része fizeti meg. Mert a megoldás helyett a védtelenektől minden száz forintjából különböző rafinériákkal nyolcvan forintot magának követel. Mi lenne a megoldás? Engedni az embereket dolgozni. Dolgozni, hogy pénzt keressen, és ebből cserébe leadja az államnak a részét. Eltartja azt. Persze, ez lehet akár az egyik megoldás is.

Tudom, ez jellemző a mai Európára is. Amit sokan a második római birodalomnak is hívnak.

Na, de mi lesz azokkal az embermilliókkal, akiknek pont az életciklusok esik erre?

Jó kérdés! De vajon, van-e elfogadható magyarázat minderre?!?

2009-06-08

Nézem a blogolvasottsági mutatóimat.

75% magyarországról indította blogbetekintésemet.

25% viszont nem.

Mivel csak magyar nyelven publikálok, érdekes adat ez számomra. Tényleg tanulni kellene egy nyelvet... angol, német, francia... enni, sportolni, káromkodni már megy...

„… segedelmeddel megoldható lenne ezen felvetés promlemája. Szükségtelenné válna minden további bizonyítási eljárás, ami a következő évszázadok terhe lenne, mint gazdasági, mint társadalmi szinten. Hogy mindezeket kizárandón, és mégsem felesleges költség és politikai súlyként cipelve emberöltők során, a mai tudással vissza kellene menni oda, ahol a megoldás csírája nyílni kezdett, valamint előre menni oda, ahol már látható testközelben a kiigazítások szükségessége…”

A férfi abbahagyta a hologram tanulmányozását. Azon gondolkodott, hogy miért ő kapta. Néki van a legkevesebb döntéshozatali lehetősége. Viszont makacsul kitart gondolatai megvalósítása mellett. Most mégis zavartan érezte magát. Egészen másra gyűjtötte erejét. Egészen másra. Már-már arra gondolt, megsemmisíti a kapott információhordozót, amikor szemét megfogta a látvány. A felhőkarcolók tükörfelületén csillogó napfelkelte, amint kibukik a habos kávészínű fellegpamacsok közül. Minden napfelkeltét látott eddig. A mai viszont egészen megfogta. Elvitte gondolatait a felé, hogy miért is van ez így, hisz az ember megtett már mindent, hogy ne így legyen. Aztán mégis…

Visszatért a hiányos hologram darabkához. Újraindította. És hallgatta nézve megént. Hátha valami eddig elterelte figyelmét. Hátha a szemének is szól, nemcsak a fülének.

2009-06-05

       Ez egy havi egyszeri visszatérő bosszúság, ami nem tekint hosszabb időre vissza, s nem tudni meddig van jövője.

Mi a nyugdíj? Az állam határozza meg mi alapján adja, és kinek kapható. Az összeg nagyságát szintén. Egy biztos, munkaképes lakosságtól rendszeresen szedi be előre, azzal a hit erősítésével, hogy szükség szerint adja majd, hogy az ember léte ne legyen veszélyben.

Ugye milyen könnyfakasztóan szép! A gondoskodó állam! És kezdetben működött is! Ez a legnagyobb piramisjáték! És az emberek tömege észre sem vette hosszú évtizedeken keresztül, hogy szó szerint lenyúlják a munkája után járó alacsony bért.

Napjainkban már ugye érdekes járulékai vannak annak, amit nyugdíjnak hívunk. A politikai-gazdasági vezetők nem adnak munkalehetőséget az embereknek, ezért csökken a bevétel. Egyre több ember élvezi a nyugdíjas éveket, hiába dolgozik ellene az egészségügy, meg a környezetpusztítás, amihez való alkalmazkodást az emberi test csak lassan tudja követni. Ezért folyamatosan emelik a korhatárt, ami után jár, figyelmen kívül hagyva, hogy az országban csökken a várható emberi élettartam, a környező országokhoz mérten is. Hogy érzékelni tudd; hatvanöt éves kor után jöhet a boldog élet, viszont a várható életkor alig van felette. Mi következik ebből? Nem kap vissza az előre beszedett pénzéből szinte semmit a dolgozó. Ugyan vannak szélsőségek, korábban meghal, és van, aki tovább él az átlagéletkornál.

Mi következik ebből? Az állam tudatosan kihátrál az általa létrehozott rendszerből, meghagyva a pénzelvételi lehetőséget magának, sőt növelni készen reá, azt hintve maga köré, hogy valójában kevesebb az embereknek ez a több.

Hogy miből adódik mindez? Abból, hogy már a politikai-gazdasági vezetők nem akarják követni a lakosságuk érdekeit. Csak a saját profitnövelése a célúk.

Miben mutatkozik mindez meg? Gondoltál-e a kifizetésekre? Minden hónap 5-10.-e között rendelkezésedre áll a nyugdíjad, de lehet, hogy a kifizető saját érdekének figyelembevételével csak a hónap utolsó napjaiban kapod meg. Ez ugye kb 20 nap, amit tudatos szándékossággal közbeiktatnak. A Posta ezirányú tevékenységét irányító nyilatkozata szerint csak külön pénzemért kaphatom meg a járandóságomat idejében. Arra a kérdésemre, hogy szerinte mit tudok tenni érdekemben, mármint, hogy az állam által garantált időben hozzájuthassak nyugdíjamhoz, elismételte, hogy csak akkor, ha külön fizetek érte. Hozzá toldta még, hogy örüljek, hogy kapok egyáltalán. A nyugdíjfolyósító butapesti illetősége szerint nem az ő asztaluk. Felőlük rendben van minden.

Hogy mi a tanulság e szösszenetben? Kedves olvasó! Egyéniséged tudására bízom. Nékem csak egy politikagazdasági óra keretében hallott tétel jut eszembe; amikor a hatalmon lévők már nem tudják érvényesíteni akaratukat, a hatalomra vágyók pedig még nem képesek reá, akkor történik valami nagyon fontos. Ezt viszont a következő órán vettük, és én más, fontos elfoglaltságom miatt nem tudtam részt venni rajta…

És most jön a felelősségáttolás! Kedves olvasó! A fönt leírtak egy fikció sorokba rendezett képekben láttató szülemény mondanivalója. Minden napjainkkal való hasonlóság a véletlen műve.

Folytatása következik!

2009-05-21

                   Arra gondoltam, hogy kiemelek a ma politikai-gazdasági képből egy-egy olyan példát, aminek látószögében láthatóvá válik társadalmunk emberre és környezetére ható változásai, aminek előjele lehet pozitív, vagy negatív is, attól függően, milyen látószögből szemlélem. Ezen viszonyításokra eddigi történelmünk ismerete ad tudásalapot, ami ugyan nem enged messzemenő következtetéseket levonni, de alkalmas a ma behatárolására, helyének meghatározására.

Mit is akarok bemutatni? Azokat a változásokat, amik az ember egymásközti és természethez való viszonyának tökélesítését szolgálja. Mert a változásnak akkor van értelme, ha az előbb említettek jobbá teszik azt. Ezt viszont jelentősen befolyásolja a gondolkodó ember egyénisége, amit a profit határoz meg. Mert a profit megtalálja a saját emberét, aki képes végrehajtani akaratát mindenáron. És ebbe, hogy minden áron, csak a képzelet szab határt.

Milyen rendszer alapján teszem? Környezetem közeléből indulva, ami tömegszintre jellemző.

Miért? Mert ami engem érint, az jellemző arra a csoportra. Ha jellemző arra a csoportra, akkor a csoportok összességére is, amit nemzetnek hívunk. A globalizáció hatásaként a földrészre, majd az egész bolygóra, amit az ember benépesít, így adva értéket saját rendszere alapján.

Persze tudva azt, hogy egy kimerevített pillanat fényében csak reá világíthatok, elgondolkoztatva a mindenkori értelem és fantázia szerint, mert ugye, ha veszem a példát; vízcseppekből áll a tenger, viszont egy vízcseppből felépíthetetlen maga a tenger.

Ezek a szösszenetek egyben szórakoztatóak, és tovább gondolandóak az olvasó egyéniségét alapul véve. Értékét nem a benne lévő tudás és ismeretek adják, hanem, mit tud olvasója hasznosítani magára bontva belőle. Ettől függ sikere. Vagy sikertelensége. Tudva azt, amiben vagyok, attól messzebb látni, és észrevenni a benne lévőt nehéz.

Szóval, néked engedem meg, hogy eldöntsd, szócséplés-e, vagy szófosás, esetleg figyelemfelhívó, vagy tovább gondolandó, kell e ez nékünk előjellel.

És mint baró helyeken szokás; folytatása következik! Addig is hagyok időt a testi és szellemi éhség legyőzéséhez való hozzákészülődésnek!

2009-05-20

Gondoltam erre a mindent, s egyben semmitmondó két betűre így, egymás mellé rakva, felkiáltó jellel a végén; Ja!
Történt mindez egy olyan környezetben, ahol az emberek egyéniségének helymeghatározó-egymáshoz viszonyított helykeresése, s annak elfogadtatása folyt. Toleranciát kihagyóan.
Csupán néhány kérdés formálódott bennem, hallgatva az egyoldalú beszélgetést.
- Mi szükség van erre.
- Mit keresek én itt.
- Mi a célja a gondolatát papírra vetőnek, hogy könyv formába rendezte azt.
- És miért érezte szükségét mindezt széles körben terjeszteni.
Hülye gondolatok ezek! Gondoltam minderre, amikor már az utcán kerülgettem az embereket, mert ma mindenki nekem akart jönni. Lehet, hogy számukra láthatatlan vagyok?
Egyáltalán miért járok ilyen helyekre, ahol úgysem engedem magam becsapni?
Nem tisztesség kérdése már ez. Van, aki vízen jár, s van, aki mesél róla, mert látta, vagy hallott róla valakitől, s magára formálva adja tovább.
Ja! Miért írom le mindezt? Ki kívánkozik belőlem.

A zéró és a tolerancia

A zérót érted. A toleranciát meg nézd meg a szótárban. Aztán csók a család! És húzhatnék a fenébe. Lehet, hogy jobb volna ott?

Maradok. Mert van toleranciám. Találtam, vagy vettem. Esetleg loptam (értéke 20 000 alatt) És nem vagyok cigány. Mert feri (mint nemecsek?)azt mondta. Akkor mi vagyok? Se nevem, se kultúrám, se jövőm. Mert a jövőmhöz múlt és jelen kellene. Abból van.

Mint ahogy fülembe csöng a múltból; elvtársak, kurva pedig nincs! Nincs, és kész! Csak sűrűn kefélt elvtársnők vannak!

Feri meg nem mondta. Mi van a cigány helyett. Mert ugye Kádár János sem tiltotta be őket. Engedte kultúrájukban, közösségükben létezni.. Engedte hasznos tagjának lenni lakóközösségének, emigyen a társadalomnak. Csak munkát adott a kezükbe. Munkát, a munka meg célt teremtett, és hajtotta előre.

És nem csak a cigány kezében volt munka. Mindenki keze formálódott reá. Lógott orra előtt, majdnem a szájába ért, hajtotta az embert elérésére. Mint csökönyös szamár előtt tartva az ízletes szénát.

Feri! Nem az okozatot kell toldozni, foltozni, hogy elfogadható legyen a népből csinált tömegeknek! Az okot kell megszüntetni. Az okot, mert aztán nincs okozat. És az nem kerül már pénzbe. Pénzbe, aminek híján van a tömeg. S nem lehet már mindent a szegények terhébe rakni!

Zéró tolerancia. Nincs lopás. Gyufaszálnyi sem. Se szegénynek, se gazdagnak, se ami közte van. A biztonsági övet sem csak a trabantkombiban kötelező bekötni, ha utazol. A gyermeket is a szülőnek kell felnevelni. Mert amit látva érez, azt teszi majd az ő gyermekével. És a gyermeknek kell a szüleit segíteni, ha szüksége van reá. Mert ezt látta az ő szülejétől.

És amit nem sikerült elérnie Orbánnak, azt megtetted helyette. A kettős hatalom. Az önkormányzat ellenőrizetlen irányítása.

Arra meg gondolni sem merek, mi lesz, ha a népből csinált csoportokban lévő tömeg egyszer azt mondja; zérótolerancia a hatalomnak.

Még most cselekedni lehet ellene. Jó irányban is!

2009-02-15

Kő, kavics, kavicsocska

A megjelenések lehetőségével valóban meg is jelentek a beszéd igényességei az írásban, mint fecsegő motívum. Mint ahogy a könyvnyomtatás könnyebbé válásával az újságok rendszerességei. Vagyis, ha már felismerődött, és eldöntetett, egyszóval felkínáltatott, örökítsd írásban meg a beszéded, mert fontos lehet, ez meg is történt.

És sorra jöttek létre a csak nálam, csak most, vissza nem térő alkalom hagzatossággal azok a helyek, ahol ingyen kínálták az üres oldalakat, akár hozzá képekkel is, a betűk valamilyen rendezettséget tükröző halmazának. Mármint a magát mutatni kínálónak. Mert ugye, valakinek meg kell fizetni az ott fityegést; figyusz! Itt vagyok! Hahó! Na végre! Mert a harc a megmutatásért folyik, és nem a tartalom minőségéért. Hát persze! A minőség egyenlő a magamra való figyelem felkeltésére.

És mi van azzal, akinek a minőség fontos, de nincs viszonyítási alapja?! El lehet-e intézni azzal, hogy így jártál Vázé! Hol vannak azok az emberek, akik képesek kiválogatni a sok kavics közül a gyémántot, ami az olvasó szeme elé tolhat?!? Mert ugye az olvasó dönti el, hiányérzetének megfelel-e a kínálat?! Na de honnan döntené el? Honnan?!? Amikor teste éhsége nem engedi a lélek száguldását, csak pillanatokra? És akkor is válogatnia kell, hasznos és hasznosabb között? Hogy a haszontalanság kánaánjáról ne is beszéljek? És ugye e helyek kínálják magukat a netten, mint a könnyűvérű lányok szinkronhangjai vonaglásukban. A gondolat meg ott van a fejedbe. Ott erősödik izmossá válva; miért ne, ha már ingyér van! Ettül még feláll a farkam az asszonyra! Aztán, huss bele!

Persze, a beszéd ettől még nemesedhet is. Fejlődhet is. Hiszen a beszéd lényege, hogy megértessük magunkat a másikkal, hogy ne üssön agyon, mielőtt meghallgatna. Na de fejlődés-e az, amikor órákat tudunk beszélni a semmiről? Milyen a hasznossága az életünk társadalompolitikai gazdasági helyzetében? És hogyan hat az emberiség fejlődési ciklusára? És e ciklus hogyan teszi lehetővé a vágy beteljesülését, ami hajtja újra s újra a fejlődési arány beállításának helyességi vágyára?

Lehet-e véletlen az, hogy egyetlen Írás maradt fenn az emberiségnek történelméből, ami a megbocsátásra, és a szeretetre épül, és egyesével szól az olvasójához? És lehetséges-e, hogy ebben nem tartotta az ember az energia, a távolság legyőzése és más, még fontosnak tűnő értékrend megemlítését?

Miért van az az érzésem, hogy csak az ember egymásközti viszonyát érezte fontosnak? Annak hibáitól óv minket? És nem tudjuk mérni, mióta?

2009-02-23

Figyelmembe ajánlva olvastam bele blogodba. http://karcolat.hu/comment/reply/6118#comment

Kicsit szégyenlősen, de hittel és alázattal.

Meglepett, hogy fórumtémám - az írás kényszeréről szabadon - értelmezése mit indított el, vagy hozott a felszínre. És megfogott benne, milyen értelmezésig megy el e szó (kényszer) kiemelése szövegszerkezetéből.

Tudom, hogy van értelme e témakörnek!

Tudom, hogy segít megkülönböztetni a fecsegést a beszédtől!

Tudom, hogy szívig ható fájdalom erről beszélni!

Tudom, hogy évszázadonként egy, azaz EGY fogadódik el (író, költő) nemzetenként, akit érdemesnek tart a túlélésben élő gondolatvilágában szemszögében tartani!

És tudom azt, mindig a kézben tartók döntik el, érdemes e szemszögébe emelni, vagyis segít-e létezésének jobbításában. És ez ugye időtlen.

Tudom még azt is, a fönnmaradt írások értelmét alkotó embert megvilágosultnak mondják!

Ja! És tudok még sok mindent erről a témáról!

Csak azt nem tudom, a mindenkori társadalom-politikai gazdasági helyzetben élők milyen szintű funkcionális analfabétizmussal rendelkeznek. Mert ugye ettől függ az író, költő kiválasztottsága, ami egyenlő a gondolatainak túlélési lehetőségével.

Szóval! Van még mit beszélnünk az írás kényszeréről szabadon, mert még a lényeg messze van, mint az alma magja a héjától!

A rend utáni vágy

Nézve, olvasva, látva a magyar nemzeti vezetők hatalmának el nem fogadottságát, egyre gyakrabban jut eszembe a jogkövető magatartás.

Amikor a jog felépítése csak arra jó, biztosítsa a megalkotók, és azok holdudvarának gazdasági előnyeit.

A jogkövető magatartás. Miért csak annak kötelező, aki nem tudja magát megvédeni?

Mivel az így felépített jog rendszere kötelező a nemzet határai között élő emberek mindegyikére, nehezen fogadható el az egyenlőbb az egyenlőnél elv.

A következő lépcsőfok a személy életének elvétele a megalkotott jogrend alapján.

És akkor nem beszéltem még semmiről. Csak általánosságok teóriaértékét elevenítettem fel.

Mert példák százait, ezreit lehetne pro és kontra állítani, okozatokról beszélgetni, de az ok akkor is marad, mint viszonyítási alap.

Te! Érted, miről beszélek?

2009-03-08

Függőségi állapot

Érdekes téma és annak köre foglalkoztat mostanában engem. Mi engedhető meg egy írás alatti hozzászólás kalicka betűkkel való megtöltésekor?

Mert szerintem, ha leülsz az írással szemben, kikapcsolod a környezeted zajait, hallod az írás hangjait, engeded, hogy elmodja akaratát, tudásod szintje szerint magadba fogadod, aztán ahogy megformálódik szavakká hiányod, aláírod a kalickába. Ebbe viszont az írója egyéniségének támadása abból a szemszögből, na ecsém, megmutatom én hol a helyed, már nálam nem fér bele. Hozzá teszem én egy irodalmi írásról, beszélek egy olyan lerakatón, ahol bárki önszántából ott lehet. Ezt viszont sokan virtuskodásnak tekintik. Olyan az én vagyok az oké, a többi, főleg te, csak macsakjajj vagy.

Tudom, hogy az ilyen megnyilvánulás az emberi tudás korlátjának olyan határa, ami a másik megnemértésén alapszik, ahol ez dühöt él mindenáron való eltiprást kívánva. Ez azért veszélyes, mert tömeget képes vonzani, és ennek nem látjuk ismétlődő pusztítását, csak a hiányt tudjuk elképzelni. Érdekes téma ez, és ennek köre, amivel foglalkozom mostanában. 

És mond te! Te hogy vagy véle, ha beléd rúg az utcán, a könyvesboltban, vagy a fotelodban?!?

2009-02-21

Január

Nyelvem hegyére fagyott szavak

ajkam szélén üregébe hullnak

ízlelőbimbókat törve-zúzva

mint amikor a szikla hegynek

tetejéről rohan a mélybe

fák százait roppantva össze.

Szemem melegében didereg

könnyei között a félelem

nemeket láttatva körülöttem.

Gyomromnak éhségét csorbítja

test melegét vágyó értelem,

feladva dimenziók vágyát,

gondolkodom, tehát létezem!

Annyi minden itt maradt bennem,

s annyi minden szállott feléd

nehéz súlyával már súlytalan,

kiáltón a szó már hangtalan.

És újra, újra január van.

2009-01-03

Tudod! Nagyon szomorú vagyok. Elkeseredett.

Mert reá jöttem, nem biztos, hogy túlélem azt, amit kedves hazám a nyakamba rakott. Azt a terhet, amit vezetőink mohósága szándékosan, és félre nem érthetően jussként adott. Csak az ő érdeke számit haszna szerint.

Csak annak enged, aki lábost, tányért csörgetve követeli érdekeinek érvényesülését. Aki csöndjében nyomorog a teher alatt, az nem számit.

Amikor mindezeket tovább gondolom, nagyon fáj a felismerés, hogy erre a folyamatbeli érdekellentétre nem vagyok képes... harcában részt venni, ami nemesít, alkalmassá tesz a túlélésre...mint a patkányt a környezetébe fakulására.

Apró dolgok ezek. Talán említésre sem érdemes. Skatulya; alkalmazkodni képtelen a fennálló rendnek bemutatott káoszhoz. Nincs tovább. Öngyilkosság (József Attila), bolondok háza (rejtő jenő). Meg vannak köztes állapotok.

Hogy miért említem József Attilát? Mert amit kapott az életében azért, amit tett a közösségéért... És péhovardot? Miért csupa kisbetűvel? Mint nemecsek ernő. A köztes állapot; hazudva gyilkolni másokat csak azért, hogy ő élje túl azt, ami van!

Persze tudás kell ezen gondolatok magadban való felépítésére. Hogy megvan-e benned? Nem tudom. Az a baj, te sem ismered fel. Így válik hergelővé.

Amikor felkészülve az életre...megmondták mit, mikor, hogyan és hol kell tennem, hogy hasznos tagja legyek annak a társadalomnak, amibe immár belépek... Én a legjobb akartam lenni, és beléptem az ajtóm oda, amit a nagybetűs életnek írtak le nékem, s készítettek fel reá.

És láttam, ez nem az. Vissza akartam menni, hogy tévedés történt! A bácsi kiállt a térre szobornak. Hogy még aznap ledöntsék. Mondd! Kinek mondjam! Tanár Úr én készültem... csak nem tudom, mire.

Úgy szeretném! Csak az én problémám volna! Mama! Nálunk nem kell leoltani a villanyt, ha kijövünk a szobából. Mama! Ha nálunk éhes, ehet. Ha szomjas, ihat. Ha sétálni akar, ott vannak a reánk vigyázó emberek. Mama! Ha beteg, ott vannak azok, akik a nevemben meggyógyítják. Mama! Ne foglalkozzon véle, milliók éheznek, szomjohúznak, melegségre vágynak. Mama! Most mi élünk. Ez a fontos. Mama meg nem érti az egészet. Fiam! Én nem erre tanítottalak.

Nem értem én ezt a világot. Ahol az ingyenpénz hamarabb kerül a zajongókhoz, meg a támogatás, meg minden, hogy csendben maradjanak végre, a fizetésből, bérből, meg ráér, mert csöndben van, remélve, holnap is kell a munkája. A nyugdíját hó végén kézhez kapó meg imádkozik, a jussként hasznukat követelők ne bántsák, amíg követelésüket meg nem adja. Mert csak akkor jut pénzéhez, ha fizet érte. És sajnálja szegénységéből a rávalót. Így marad minden a régiben. A zajongó, hogy arcát befogják, már ötödikétől markában tartja, és szórja, mert tudja, bármikor adnak, ha kéri. Ha nem, akkor meg megy lopni. Magára húzza a megélhetési bűnözés álarcát. A kérdés!? Mit csinál annak a pénze, aki a hónap utolsó napján kapja meg a szegénységét? Megkérdeztem. A posta válasza, így van elfogadtatva, és mivel néki kényelmes, és nem kényszerítik változtatásra, ez így is fog maradni. A nyugdíjfolyósító. Nem értem a kérdést! Hogy mit csinál húsz napig az ön nyugdíja, nem a mi kompetenciánk. De ha hamarabb akarja azt, ami jár magának, keresse meg a megoldását, vagy fizessen érte. Miért is kap maga nyugdíjat?! Örüljön, még kapja!

Tudod! Nagyon szomorú vagyok. Elkeseredett. Nem tudok gyilkolni, ha éhes vagyok. Az elesettektől sem vagyok képes elvenni éhségük elodázását. Hogy ki a hibás érte? Mármint, azért, mert divatos szóval élhetetlen vagyok? Lehet, az a pénisz, amelyik egy szalmazsákon örömét lelte egy vagina melegében, mert kívánta a testében hordott vágy a másik hasonszőrűt. Hogy kik voltak ők? Talán szüleim. Annak szüléi. Meg annak. Annak.

A bolondok házában naponta háromszor enni adnak. Már tudja a test az éhség idejét. Előtte sorban áll véle. Meleg van. Nyáron is. Takarítanak rád. Megkapsz mindent, amiért kint kemény harc folyik. És vonz a lehetőség. Csak el kell viselni embertársadat a szűk élettérben cserébe. A másik a hullamerevség. Kevéske sírás a ravatalnál, hantodnál, sírkő, hogy mások lássák mily fontos voltál. Aztán csak nézik, hol is van hantod, mert ha már arra jártak, tennének rád néhány szál fonnyadt virágot, mert úgyis kidobnák. A sírról lopó is elkerül már. 

Szép hajnalból reggelbe oldódó gondolatok ezek, mielőtt vízbe mártott kezeddel orcád öblíted, s csak annyit mormolsz; istenemsegítsmeg! Várod a csodát, mert tudod, ott jelenik meg, ahol a legnagyobb a szükség. Legalábbis ezt hiszed. Akarod, mint elme a szót, mely megvilágosítja tartalmával a létét.

2009-01-09

    Háttérzajként hallgattam a tévé műsorát. Jól esett így pőcsikélni. Olyan semmitcsinálós hangulatban, hogy ki kit, meg mivel. Csak mondta, mondta, mondta, és mondta. Én meg csak arra gondoltam, mondjad, mondjad, mondjad. Robbangatnak, gyilkolnak, megsemmisítő csapást mértek, anyjával élt nemi életet, együtt nevelik gyermeküket, apa meg a lányának ölében éli életét, s nem haszontalanul, és még nem is erőszakkal. Szóval már a tévé is beszállt a semmitmondó hírhajszába, hogy csak őt nézzék, mert a reklám. A reklám határozza meg a tudatot. Sehol, hogy megosztotta étkét, meg lakását, meg melegét, örült a karácsonyi ajándéknak, együtt sírva nevettek, csókolva egymást, hogy nem kellett volna, de mily boldog vagyok.

Drága az energia, elérhetetlen az ingyenes orvosi ellátás, az iskola elvégzése után meg tapétának sem jó a megszerzett tudás. Az állam kiszervezte magánkézbe a hasznot, így mondhatja, nem én emellek, hanem a piaci helyzet.

Persze jogom van a munkához, az élethez, a halálhoz, de ha csak rendesen leadózok  belőle.

Mondd, hol van az, hogy az ember az érték, és az értéket meg kell becsülni?! Mondd, hol van az az értékrend, amihez lehet viszonyítani, ami állandó az örökmozgóban, mert valaminek lenni kell?!? Kell hogy fönntartson egy rendet, ahol nyugalomban lehet élni, tudva, hogy lesz holnap. Persze ennek ára van. Ára, amit egy emberöltő nem biztos, hogy túl él. Egy emberöltő. Közel ötven év. Több millió halott. S emlékük, miközben egymás husának evésén sietünk, hogy másnak ne jusson. És még csak láttató vagyok. Mi van, ha közelébe igyekszel venni a levegőt hangtalan, nehogy észre vegye más, hogy ott vagy, s ő pont éhes.

    ... fel kéne tenni egy mindenki keze ügyébe matató hirdetést. Dizájn, meg sokkoló szemfogó... hogy szobafestő-mázoló belső munkára alkalmazandó... hozzáértés szükséges. 

Azt mondod korai volna? Mihez képest! Tegnap azt mondták, a Megváltó túl messze van még. Meg amugyis haragszik fia haláláért.

A szomjhúzónak

Álmodtam egy világot magamnak. Egy világot, ahol forrás voltam a sivatag közepén. Ahol forrás voltam a sivatag közepén, szomját oltva tömegében a szomjazónak. Szomját oltva a szomjhúzónak. És öröm az örömében, mit hangoztatni lehet. Mit hangoztatni lehet, hogy más is megélheti.

És cselekedet követte a felismerést. Falak épültek körém, mit háznak neveztek, és kaput, hol adót szedtek azért, amit önnön adtam én. És hamisították érdekük szerint. És hamisították az idő folyásában, igaznak téve ki. Igaznak téve ki, míg ők szomjukat oltották bennem. És jelképpé formálva éhségüket, zászlókra kerültek, hogy elérhetőek legyenek. És patakból tajtékká duzzadt a vér, a profit emberének intésére. És a szellem testébe zárva hitt saját éhségének fogságában. Álom lett, hogy volt egy forrás, minél szomját olthatta a szomjhúzó, és tehette bármikor.

Álmodtam egy világot magamnak. Egy világot, ahol felismertem, hogy csak szomjhúzó vagyok forrásra vágyva. Forrásra vágyva, mit falakkal védtek és kapukkal zártak el előlem. Ahol csak pénzemért olthattam szomjam, s nem éreztem oltását szomjúságomnak. És szárazságomban mentem a délibábok között. A sivatagban, hol hitemnek engedve kőből fakadt vágyam. Mohón ittam, engedve állatnak embernek, növénynek, mert nem csak az enyém.

Álmodtam egy világot magamnak. Egy világot, mely semmivel nem volt másabb, mint amiben éltem. A vágyaim is beleszürkültek. A holnap elvesztette színét. Az okozat ok nélkül csüngött a cseccsé romosodott mellen. A sötétség körbefogta a gyertyát, s várta, ahogy csonkig ég az emberekben. Nézni akarta a vajúdás nélküli szenvedését. Ahogy vér nélkül forrik a félelemben. Örökkön örökké. Magjában hordozva, lehetne másképp.

Álmodtam egy világot magamnak. Egy világot, ahol rosszabb volt a valóságnál az álom. Ahol kezem kötél után nyúlt minden gerendán. Ahol bolondok házába menekült az értelem, mert enni kapott a teste, mert nem bántotta senki, s ha mégis sétálni vitték víz nélkül a sivatagba, szívében még ott volt Jézus. Ott volt Jézus, mint Isten Fia. Aki a keresztről beleszagosodott az emberekbe.

Álmodtam egy világot magamnak. Egy világot, miből felébredve nem tudtam, melyik az álom. Szomjúságom kínzott. Elnyomva éhségemet. S nem tudtam, felébredtem e.

2008-12-31

Emlékszel még arra a reklám filmecskére, amikor a gyermek sokadszorra mondta el különböző testi pózban szenvedve; kezdődik, kezdődik, kezdődik, apu kezdődik, kezdődik... És apu fennkölten megjelent, kezében a távirányítóval: én mondom meg mikor kezdődik. Aztán leült a kényelembe, s fia melléje bújt. 

Jutott mindez eszembe, amikor hallom és nézem Izrael és a palesztinok hogyan semmisítik meg egymás jelképeit az emberi testben is, nem törődve azzal, hogy e tájban van a mi ünnepünk, ami ahhoz a helyhez kötődik. Csak nézem, mit művelnek tárgyi emlékeinkkel, s nem tudom megvédeni őket. Szavam nem hallatszik a fegyverek zajában, meg a halálhörgés melletti bosszú kiáltásában. Csak meggyújtom a gyertyám, magamra húzom a csöndem, és sóhajtva imádkozom; miatyánkkivagyamennyekbenszenteltessenmegateneved... Nálunk meg a karácsony kereskedelmi zárásaként az árusok megcsonkítva, szagossá téve otthagyják a  fenyőfát a  placcon, azzal a gondolattal, ha nékem nincs benne hasznom, neked meg ne legyen ingyen fád a szobád padlózatán. Elértünk hát valamit. Mint több ezer éve akkor és ott. Képesek vagyunk megölni a Megváltót, ha érdekeinket sérti. Ha kell képletesen, ha kell valójában. Nehogy már ne nékem legyen igazam! 

  Szóval...vergődve hányom magam, mint a reklámbeli gyermek, különböző testhelyzetekben, hogy kezdődik, kezdődik, apu kezdődik! És kezd zavaró lenni, hogy apu még ráér és nagyon! 

Háromlábú fejőszék eladó

Rakosgatom az idén is karácsonyfámra az 1980-as díszeket. A gömbök, a szalagok, az általam árvalányhajnak nevezett csillogó-villogó valamit, a fényfűzért, és a ma ipari termelés szennyét, amit szaloncukornak, és csokoládéfigurának hívnak. Az aranydiót, meg a picinyke almát, ami már ipari selejtnek sem neveztető. A habcsók megmaradt törékenységét, meg a szegénységem reményét; a fénytelen angyalkákat, amit talán még nagyanyám aggatott a fára. És keresem hozzá az ünnepi hangulatot. A dallamok szerénységét e kriszmiszes világban. Nem találom. Nem találom emlékeim között. Nem találom emlékeim között a karácsony filéingjét! Csak rakja kezem a fára a díszeket, s elmém nem tudja miért. Már imádkozni sem tudok. Keresztet vetni sem. A szavak sületlenül esnek ki ajkamon. Formálatlanok kovásztalanul. Pedig volt idő, amikor ünnep volt számomra, ha egy nagy pohár tajtékos frissen fejt tej illatában vérzett kezem egy karéjnyi kenyér súlyában! És fülig ért fogatlan szájam a fehér fodrok keretében. Ma nem adja meg zacskó bontása után a fehéren nyúlós valami az adalékok felfújt héja alatt ezt az érzést. Csak keresem. Csak keresem, hasonlítva emlékeim között a cselekvések garmadához.. Közben behuppanok fotelom kényelmébe. Az emlékek, s a könyvek hozzám ülnek. Míg pihen a test, száguld a lélek. Játszik a mi lenne ha… a huszadik század eleje. A kultúra, mint védjegy, akár egy mosóporé. A Nyugat meg az ő pora. A hogyan éljük át a politika tehetetlenségéből adódó zűrzavart, hogy gyermekünknek hagyjunk is valamit. Persze ha felismeri. Ha lesz ideje rá. Ha lesz ideje reá a testi éhségét csillapítván. Most a pártharcok bizonytalanságában – ki tud nagyobb csomót szarni, s kié büdösebb – készülődik egy olyan erő, mely belé karol az emberek hitébe, s elindul vélük, hogy majd saját érdekeit érvényesítse. És akkor már nincs választás. Nincs választás, csak üdvrialgás, na, végre valaki dezsüvé érzés, aztán a félelem, s a túlélni valahogy. Nálam rejtő jenő péhovardkén bekopog és elvisz piszkos Fred a kapitány a pokoli hegyek között az elátkozott parton a tizennégy karátos autón vissza a pokolba! S csak annyi marad utánam; tévedésből jelentik.

Messze vagyok már a karácsony filéingjétől. Csak csámcsogok az emlékeim között magamon. Mint öreg bácsi a tőgytelen tehenek között, aki avégre jut, hogy kiteszi a kapuja elébe, táblára írva, háromlábú fejőszék eladó, majd párnap múlva hozzáírja, esetleg ingyen jó gazdának odadó!

Szóval! Ez van ecsém

 Amikor olvasom a 13. havi juttatásról szóló információkat, eszembe jut néhány keserű és fanyar szójáték. Mert ugye mi is ez a 13. havi juttatás? Ez olyan pénzösszeg, amit nem kap meg a dolgozó a 12 hónap során a munkája béreként. Aztán kötelező juttatásként jelent meg... majd elvehető pénzösszeg lett belőle, mert így vala az értelmezés. Aztán beindult a harc érte. Aki csoportban - mondhatnám tömegbe verődve - képes volt önmagáért kiállni, azt a kiskapuk nyitásával kompenzálták olyan arányban, amit követelésével el tudott érni. Aki meg képtelen csoportba verődve megvédeni magát, az meg maradt az áldozat szintjén, ami azt jelenti, bármit lehet csinálni véle, mert nem képes képviselni érdekeit.

Miért fordulhatott ez elő? Mert fontosabb lett a hatalmat gyakorló saját érdekeinek megszilárdítása. És ez már nem húsz éve tart... és nem az e századi gyümölcs... ismétlődése valaminek, ami nem fogalmazható meg másként; a hatalmon lévők már nem képesek érvényesíteni akaratukat, a hatalomra vágyók még nem képesek elfogadtatni. Minden század közepe felé volt eddig a drasztikus megoldás, ami nem más, mint az erő alkalmazása, ami az egymás jelképeinek fizikai megsemmisítése néptömegek szintjén.

Mi lett belőle? Nemzet határának elszigetelése, a nemzetgazdaság létrehozása, a tömeg munkájának biztosítása, mely értéket termelt, így a viszonylagos jó lét - a test éhségének csillapítása, a szellem korlátolt szabadsága - biztosításának reményében a tömeg valamilyen szinten támogatta az őt irányító rendszert. 

Tanulság? A tanúságtevők már meghaltak, vagy némán hallgatnak. Az időbe tett oszlopokat meg a mindenkori jelen a tudásának és akarata érvényesítésének megfelelően értékeli. Így fordulnak meg az előjelek. Lesz a jóból rossz, és a rosszból pedig jó. Aztán valaki felvállalja a nemzetérdeket. Ameddig ez nem történik meg, láthatod az eredményét tested napjaiban.

Hogy mit bontol le magadnak a fentírtakból? Az a te értékrended határozza meg. És én szenvedem meg.

Szóval ez jutott eszembe e József Attilai vergődésembe. Az ő megoldását láthatod. Utóéletét szintén. A péhovardi, Radnóti, még közel van hozzád. Az 1848-as fakul. A Dózsa féle már értelmezhetetlen számodra. A Hon  foglalásból meg annyi maradt meg; magyaroknyilaitólmentsmeguramminket. A kereszt a falon mára már dísz. 

Szóval ez van ecsém! Mondta a filembe, miközben torkom éreztem a penge idegességét, s csak néztem, hogyan szedi a másik értékeimet össze, s maradék sörömet ívva röhögve távolodnak.

Szóval! Tényleg ez van? A testi éhség csillapítása elveszi a szellemtől az időt a száguldástól?

Kéne még egy ember, aki hisz a Nemzetben, és képes tenni érte, követhető példát állítva a többi nemzet elé. Aztán még egy. Még egy. Még egy. Még egy. Míg nemzetté nem áll össze. Ehhez kell a hit. Először önmagunkban, hogy lássák mások, és kövessenek. Aztán az alázat embertársaim felé. És mindenkinek.

Hallom a fülembe; Ne piszkáld a szart, ha nem akarod elvinni, mert csak az orrunk alá büdösödik, és szagolhatjuk, míg be nem bürüsödik! 

Szóval ez van! Meg a tanúság. Meg a lesz valahogy érzés, mert nem tartható már soká. És senkit nem érdekel a megoldás. A gyertya egymagában nem tudja legyőzni a sötétséget a Világ látható felében. Csak bele hasít, míg csonkig nem ég.

Képzeld el, az idő-tér dimenziói közül felbukkan egy vándor, és megfejti a buborékba zárt kék bolygó titkát. Érdekli a kékségben a színes szénalapu élet, az egymásra szoruló élővilág pontos mozgásának korlátai, meg hogyan vált védtelenné az, ki képes volt maga hasznára formálni a környezetét tömegében fogva össze.

És amikor kíváncsivá lett egy pillanatra, belépett az idő terébe, megfigyelni azt. És látta mire képes a tehetetlenség, hogyan formálódik a semmittevés, miért fordít a lélek annyi időt a test fenntartására. És nem tudta, nevessen-e, vagy szörnyülködjön, esetleg sajnálkozzon azon, amit tapasztal.

Jutott mindez eszembe, amikor gondolataimba merülve ültem székemen, hátam támasztva támlájának, testem melengetve az őszi napsugárban, és két gyermekember érdekes beszédjére mosoly hízott az arcomon. Az egyik olyan ötödosztályos lehetett, a másik úgy tizenéves, és cigaretta égett az ujjaik között. Két mély slukk mögül kérdezte a kisebbtől „szőrös már a punija? Bimbós már a cickója? Szagos a bugyija?” A kérdezett húzogatta a vállát, szeme a tábla csokin gyönyörködött. „Ha fürdés közben felveszed a mobiloddal, választhatsz, boci, vagy milka, és minden nap!”

Mielőtt arra gondolnál, ez lehetne egy novella, kisregény, vagy valami más alapja, esetleg mit akarok véle, gondolj arra, mit indít el benned, és mire használhatod.

 Ma igazán idilli a hangulatom. Ülök az egyszemélyes bolt közepén egy összecsukható széken, mint önfoglalkoztató magánvállalkozó férje, és sírhatnékom van, mert fizikailag tehetetlen vagyok. Be kellene hordani az árut az eladótérbe. Karom nem bírja a terhet. Lábam összecsuklik a három lépcsőfok heggyé növő kicsinységén. Nejem huszonhatos légzésfunkciója csökkenni készül. Nézzük egymást, és nevetünk testünk nyomorúságán. Szememből melegségében folyik a könnye. És mégis mozog a Föld! Jut eszembe, amikor várva a fájdalomcsillapító hatását, hintázik velem a Mindenség.

Már félek az éjjeltől. Azoktól, akik kevesellve a segélyt, éjjel járnak összeszedni a kiegészítést. Tehetik, mert nincs bennük már félelem a törvénytől.

És félek a nappaltól, mert jöhet valaki, akinek oda kell adnom az értékeimet, mert fegyver van a kezében. Mert jöhet valaki, aki ellenőrzés címén találni akar hibát, hogy a csekket a kezembe nyomja. Mert jön az APEH, és követeli a jussát. Emlékszer arra, amikor egy disznónak meghatározták, tízet kell fialnia, ebből öt az állam jussa, a többi a dolgozóé. Néha belegondolok, hányan vettek és mennyi malacot, hogy tudják teljesíteni a beadást, mert szerencsétlen disznó nem tudta, hogy néki tíz malacot kell e világra nyögnie?!?

És félek Istentől, mert az éhség elvitte szemem Arcáról.

Szóval… ülök egy összecsukható széken, mint önfoglalkoztató magánvállalkozó férje, és sírhatnékom van, mert fizikailag tehetetlen vagyok. És mint karácsonytáján, - angyal a semmiből – világosodik meg elmémben a gondolat! Fel kell számolni mindent! Nincs kényszermunkahely, nappal nem jönnek rabolni, nincs ellenőrzés, mert kell a pénzem, és nincs APEH, mert nincs lehetősége elvenni tőlem képzelt jussát! Éjjel nem jönnek a segélyüket így kiegészítők, mert koldusságom értéktelen immár. Megtanulom kihasználni a joghézagokat, max segély, nó munka, kanyec felelősség! Óh! Látom a Kánaánt! Sex! Jazz! Mámor! Na, jó! Sex ebben a korban kihagyható.

A fájdalomcsillapító becsapja érzékeimet, nem fogom, hanem ölelem a kartondobozokat, lépcsőre fel, árazás, polcfeltöltés, kedves mosoly a betérőkre, ellenérték pénztárba. Most nem érdekel az éj, a reggel, a nap árnyéka. Ma igazán idilli a hangulatom! Nyugdíj és segélyosztás volt. Ráérek januárban megvenni a leadásra a malacot! A segély amúgyis sekélyessé tenné a hétköznapomat!

Láttál már vidéken ember által funkcióját elhagyva lakókörnyezetet? Ahogy a természet visszaveszi, amit az ember tulajdonába vett tőle?

Először a gaz veszi vissza a megművelt területet. Aztán az épület is megadja magát. Térdre hull, majd földre borul. Közben meg széthordják belőle, ami másoknak hasznosítható. Aztán a természet visszaveszi, amit tőle elvettek. Aztán jön valaki (ember) és fantáziája lát benne magának valamit (sugallat is lehet) és megvalósítja, és teszi a dolgát a maga hasznára. Aztán ahogy elbukik, újraszerveződik minden.

Hogy miért mondom mindezt? Ahelyett, hogy rombolva építenék én is?! Oka van. Oka van, és e fejlettségi szinten (emberi) érdemtelen e hit (sicc, vallásosság) nélküli rendben, és hiteltelen. Hiteltelen, mert nem látja (ember), miközben szállni akar, tömegében gázol ott, ami eltartja. A szaporodás tömege (földi élőlény) mindig attól függ, képes ezen a környezete (vadászmező) eltartani az almot. Alkalmas-e, és akkor növekszik a szaporulat. Vagy csökken az alomszám. Valamiért az ember azt hiszi, mert képes a környezetében (föld) mozogni, ezért reá nem vonatkozik a többi élőlényre szabott törvény. Mindenhatónak képzelve magát, uralni képesnek érezi tettével a Földet. És cselekszik. Tömegében. Néhányan ugyan felismerik(ték), hogy közeleg az idő, amikor a Föld immunrendszere elér ahhoz a határához, amikor mint egy élet-formahordozó, saját érdekében közbe kell, hogy avatkozzon (mostani számítások közül /közel 6.5 milliárd az emberek száma/ egyedszám csökkentés), mert csak félmilliárdnak van élettere a földön, hogy egyensúlyban maradjon a földi élet.

Hogy miért mondom mindezt? Egy energiabázisra épülő fejlődési ciklusnak kordában kéne tartani az emberi sokasodást. Mert nem szabadság az, hogy szabálytalan vagyok. És a szabálytalanság kinek a szabálya?!. A mai életfolyam aránytalansága csak az emberi civilizáció eredeti állapotára való visszaesésére ugrik vissza. Vagyis ez a jobbik eset. A rosszabbik változat szerint más faj veszi át vezető szerepét. De most nem erről akarok beszélni. Maradok az embernél. Miben mutatkozik meg a visszaesés? Az emberek általuk lakott városokat elhagyják, mert nem tartja fönn a lakóit. (élelem, víz, energia) Az ember által szervezett társadalom nem képes, vagy nem akarja a tőle elvárható szinten tartani a lakosságot.(kereskedelem, ipar, közművelődés, egészségügy stb.) a természetbe való emberi beavatkozás miatt a maradék embertömeg szétszóródva olyan helyet keres, ahol a megélhetése csökkentett energia felhasználással kielégíthető. Megszűnik minden jellemzője az addig elérteknek. Újraindul az ember emberiséggé való szerveződése, a hozzáférhető mindenkori energia tömeges felhasználásának értékrendje szerint.

Ez az a csigavonal, ami befolyásolja az ember helyét a Földön az élővilágban. Hogy így van, arra példa a Földön megmaradt építmények, rajzok, vagy rajzolatok, a beszéd, és az írás maradványa. Ezeknek fontosságát az emberi értelem határozza meg. Tudja-e egésszé összerakni, vagy részből következtetni az egészre. Jelen állapot szerint még nem megy. Ezért várható a visszarendeződés. Ezt elképzelheted úgy is, mint amikor egy filmnél várod a folytatást, és a film e helyett az elejére ugrik.

Van egy másik megoldás is. Amikor az ember nem lépi túl hatásával a Föld tűrőképességét, és el tud szabadulni a földre zártság jellemzőitől(oxigén, test, adhézió, kohézió). De ezzel csak bepiszkítaná – jelenlegi állapot szerit – a bolygó közeliség adta lehetőséget.

A kérdés, és egyben remény; megtalálja-e az a szervezettségi formát és energiát, ami lehetővé teszi a fejlődését, hogy ne tegye tönkre azt a faunát(növény és anyag), amiben él, és amiből mégis elvágyik. Most nem beszélek olyan világűri tevékenységről, ami befolyásolná magának a Föld önszabályozásának létét. Remélem, a csigavonal tetején megtalálja az ember a továbblépés előnyeiben azt, hogy a Föld, mint szerves élőlény, továbbra is fenn maradjon. Valamikor. És legyen idő reá. Addig meg megyek szerszámnak valót keresni, mert tudom, ha a tűz megjön, kell a szerszám.

Még akartam írni arról, mi a szerepe az írás tudásának, a felfedezésben a megfejtést végzőnek (tudós). Vagyis az értelemnek az emberi tömeg szintjén. De képzeld el, hat és fél milliárdból fél milliárdnak van esélye. És az embertől független befolyásoltságról még szót sem ejtettem.

Szóval kezdjük elölről?! Bízva abban, sikerülni fog?!? Vagy bízzunk Isten segítségében? De mi van akkor, ha tényleg földből, vízből formált képére, lelket lehelve belé, hogy magvában sokasodjon?

Pedig oly közel voltam hozzá! És akkor voltam a legtávolabb! Gondolom én.