Képzeld el, az idő-tér dimenziói közül felbukkan egy vándor, és megfejti a buborékba zárt kék bolygó titkát. Érdekli a kékségben a színes szénalapu élet, az egymásra szoruló élővilág pontos mozgásának korlátai, meg hogyan vált védtelenné az, ki képes volt maga hasznára formálni a környezetét tömegében fogva össze.
És amikor kíváncsivá lett egy pillanatra, belépett az idő terébe, megfigyelni azt. És látta mire képes a tehetetlenség, hogyan formálódik a semmittevés, miért fordít a lélek annyi időt a test fenntartására. És nem tudta, nevessen-e, vagy szörnyülködjön, esetleg sajnálkozzon azon, amit tapasztal.
Jutott mindez eszembe, amikor gondolataimba merülve ültem székemen, hátam támasztva támlájának, testem melengetve az őszi napsugárban, és két gyermekember érdekes beszédjére mosoly hízott az arcomon. Az egyik olyan ötödosztályos lehetett, a másik úgy tizenéves, és cigaretta égett az ujjaik között. Két mély slukk mögül kérdezte a kisebbtől „szőrös már a punija? Bimbós már a cickója? Szagos a bugyija?” A kérdezett húzogatta a vállát, szeme a tábla csokin gyönyörködött. „Ha fürdés közben felveszed a mobiloddal, választhatsz, boci, vagy milka, és minden nap!”
Mielőtt arra gondolnál, ez lehetne egy novella, kisregény, vagy valami más alapja, esetleg mit akarok véle, gondolj arra, mit indít el benned, és mire használhatod.
