Tűzhely, ahová leülhetsz másokhoz

Szóval! Ez van ecsém

 Amikor olvasom a 13. havi juttatásról szóló információkat, eszembe jut néhány keserű és fanyar szójáték. Mert ugye mi is ez a 13. havi juttatás? Ez olyan pénzösszeg, amit nem kap meg a dolgozó a 12 hónap során a munkája béreként. Aztán kötelező juttatásként jelent meg... majd elvehető pénzösszeg lett belőle, mert így vala az értelmezés. Aztán beindult a harc érte. Aki csoportban - mondhatnám tömegbe verődve - képes volt önmagáért kiállni, azt a kiskapuk nyitásával kompenzálták olyan arányban, amit követelésével el tudott érni. Aki meg képtelen csoportba verődve megvédeni magát, az meg maradt az áldozat szintjén, ami azt jelenti, bármit lehet csinálni véle, mert nem képes képviselni érdekeit.

Miért fordulhatott ez elő? Mert fontosabb lett a hatalmat gyakorló saját érdekeinek megszilárdítása. És ez már nem húsz éve tart... és nem az e századi gyümölcs... ismétlődése valaminek, ami nem fogalmazható meg másként; a hatalmon lévők már nem képesek érvényesíteni akaratukat, a hatalomra vágyók még nem képesek elfogadtatni. Minden század közepe felé volt eddig a drasztikus megoldás, ami nem más, mint az erő alkalmazása, ami az egymás jelképeinek fizikai megsemmisítése néptömegek szintjén.

Mi lett belőle? Nemzet határának elszigetelése, a nemzetgazdaság létrehozása, a tömeg munkájának biztosítása, mely értéket termelt, így a viszonylagos jó lét - a test éhségének csillapítása, a szellem korlátolt szabadsága - biztosításának reményében a tömeg valamilyen szinten támogatta az őt irányító rendszert. 

Tanulság? A tanúságtevők már meghaltak, vagy némán hallgatnak. Az időbe tett oszlopokat meg a mindenkori jelen a tudásának és akarata érvényesítésének megfelelően értékeli. Így fordulnak meg az előjelek. Lesz a jóból rossz, és a rosszból pedig jó. Aztán valaki felvállalja a nemzetérdeket. Ameddig ez nem történik meg, láthatod az eredményét tested napjaiban.

Hogy mit bontol le magadnak a fentírtakból? Az a te értékrended határozza meg. És én szenvedem meg.

Szóval ez jutott eszembe e József Attilai vergődésembe. Az ő megoldását láthatod. Utóéletét szintén. A péhovardi, Radnóti, még közel van hozzád. Az 1848-as fakul. A Dózsa féle már értelmezhetetlen számodra. A Hon  foglalásból meg annyi maradt meg; magyaroknyilaitólmentsmeguramminket. A kereszt a falon mára már dísz. 

Szóval ez van ecsém! Mondta a filembe, miközben torkom éreztem a penge idegességét, s csak néztem, hogyan szedi a másik értékeimet össze, s maradék sörömet ívva röhögve távolodnak.

Szóval! Tényleg ez van? A testi éhség csillapítása elveszi a szellemtől az időt a száguldástól?

Kéne még egy ember, aki hisz a Nemzetben, és képes tenni érte, követhető példát állítva a többi nemzet elé. Aztán még egy. Még egy. Még egy. Még egy. Míg nemzetté nem áll össze. Ehhez kell a hit. Először önmagunkban, hogy lássák mások, és kövessenek. Aztán az alázat embertársaim felé. És mindenkinek.

Hallom a fülembe; Ne piszkáld a szart, ha nem akarod elvinni, mert csak az orrunk alá büdösödik, és szagolhatjuk, míg be nem bürüsödik! 

Szóval ez van! Meg a tanúság. Meg a lesz valahogy érzés, mert nem tartható már soká. És senkit nem érdekel a megoldás. A gyertya egymagában nem tudja legyőzni a sötétséget a Világ látható felében. Csak bele hasít, míg csonkig nem ég.