Emlékszel még arra a reklám filmecskére, amikor a gyermek sokadszorra mondta el különböző testi pózban szenvedve; kezdődik, kezdődik, kezdődik, apu kezdődik, kezdődik... És apu fennkölten megjelent, kezében a távirányítóval: én mondom meg mikor kezdődik. Aztán leült a kényelembe, s fia melléje bújt.
Jutott mindez eszembe, amikor hallom és nézem Izrael és a palesztinok hogyan semmisítik meg egymás jelképeit az emberi testben is, nem törődve azzal, hogy e tájban van a mi ünnepünk, ami ahhoz a helyhez kötődik. Csak nézem, mit művelnek tárgyi emlékeinkkel, s nem tudom megvédeni őket. Szavam nem hallatszik a fegyverek zajában, meg a halálhörgés melletti bosszú kiáltásában. Csak meggyújtom a gyertyám, magamra húzom a csöndem, és sóhajtva imádkozom; miatyánkkivagyamennyekbenszenteltessenmegateneved... Nálunk meg a karácsony kereskedelmi zárásaként az árusok megcsonkítva, szagossá téve otthagyják a fenyőfát a placcon, azzal a gondolattal, ha nékem nincs benne hasznom, neked meg ne legyen ingyen fád a szobád padlózatán. Elértünk hát valamit. Mint több ezer éve akkor és ott. Képesek vagyunk megölni a Megváltót, ha érdekeinket sérti. Ha kell képletesen, ha kell valójában. Nehogy már ne nékem legyen igazam!
Szóval...vergődve hányom magam, mint a reklámbeli gyermek, különböző testhelyzetekben, hogy kezdődik, kezdődik, apu kezdődik! És kezd zavaró lenni, hogy apu még ráér és nagyon!
