Hozom a lélek tüzét, ahogy mások is teszik, hátha van ki melegedni is akar miközben a sötétségre nyílik szeme
Mindez akkor jutott eszembe, amikor házam ajtaját bezárva elindultam kormánykerékbe kapaszkodva - hogy gyors legyek - az emberek közé víve múltjukat, jelenüket festve a jövőjük érdekében.
Gondolkozva azon, van e a játéknak Teremtőjét utánozván joga hozzá…
...hogy megismerjük egymást, meg kell értetni magunkat, el kell fogadni a másikat, példát kell mutatni... és kell a hit, az alázat hozzá...még akkor is, ha könnyebbnek tűnik megölni a másikat...mindig van erősebb...századonként egy, aki menetközben mondja meg...csak nem ismerjük fel...rövid felvillanások között hosszú a sötétség...a test fenntartása most fontosabb?
Mivel egy év tizenkét hónapból áll, ezért álom a tizenharmadik. Viszont, ha azt nézem, jutalmazni lehet véle a tizenkét hónap munkáját… akkor szép gondolat. Meg amúgy is misztikus szám a tizenhárom (direktbe nem írom számmal). Azért vannak még értelmezési okok, amik inkább csalások. Csalások, mert ha tizenkettőbe belefér, vagy elveszik belőle, és ezt ajándékként tüntetik fel (lásd, milyen jó vagyok hozzád, odaadom egy részét, amit engedtél, hogy elvegyek tőled), és ezt az emberek elfogadják (élni kell, ha élni hagytak), akkor miért ne tegyék meg, akik megtehetik.
Jól kifacsartam a kifacsarhatatlant! Mert mindig az egyszerű ötletek a nagyszerűek, még ha csalás is van bennük. Az ember meg úgy van véle… Ha elvették is, visszaadtak belőle. Meg valahogy leküzdhető még a hideg, meg az éhség. És amíg e gondolat tömegszinten elfogadható, addig nincs baj. Vagy a felismerés helyett másban (másikban) keresi a hibát. Persze ez lehet nemzeti, vagy globális. A lényeg; kezelhető szinten tartható legyen.
A felismeréssel szembeni megtorlás ereje mindig attól függ, meddig tudja tenni az ezt végző. Mindezt az alapján mondom, ami elém tárul az időutazásom során, amit ti emberi fejlődésnek hívtok. Akkor is, ha kudarcok sora az ünnepetek. És meg is tartjátok gyertya lángjában magatok tépve. Lesz-e valaki, aki felmeri vállalni azt, hogy van nemzetednek olyan jövője, ami példaértékű a többi nemzet előtt?!?Vagy feloldódik a nemzetek tengerében, mint vízcsepp a patakban, patak a folyóban, folyó a tengerben. Egy része a fellegekbe száll, hogy újra induljon mindez.
Van egy vicc, ahol nevetségessé válik, az először cselekszel, aztán gondolkozol, vagy először gondolkozol, aztán cselekszel gondolat. Ismered biztos, és addig érdekes, ameddig nem velem történik meg, mert akkor fáj. Nagyon fáj!És az igazságszolgáltatás meg nem tudja, kié az igazság, mert az igazság relatív, meg a jogszabályozás elbizonytalanítja az állampolgárt, és a szabályt betartókat is. Aztán marad, a majd én megoldom. Marad, mert más nem látható. Azért furcsa lenne, ha azokat, akik valami miatt sértetté váltak, jól bezárnák, mert ugye a többséget mégsem lehet rács mögé dugni.
Utam pihenésében hallgattam egy érdekes történetet. Hogy miért adom tovább? Mert jó az a gondolat, nem vélem történt meg. Szóval hallgatom. Szomorúan mondja egy önfoglalkoztató (legyen kereskedő), hogy feleségét időpontra kellett vinnie orvoshoz, s amíg ő készült, be akarta zárni boltocskájukat, amikor belépett egy idegen (faluban lehet tudni ki az), vásárlást mímelve szeme a kassza és a bejárati ajtón csüngött, és hangosan vette tudomásul, hogy nem reá (férfira) számolt. A történet mesélőjében világossá vált, itt nem a vásárlás a cél. Ezt megerősítette a betérő elismerése is, hogy tényleg nem azért jött. A mesélő felismerését követte tette, és kikísérte a bolt eladóteréből az ismeretlent. Az látva a környék csendességét, hátulról módszeresen ütötte, amíg úgy nem érezte, mégis csak eléri célját. De, mivel a mesélő többször magához tért a szólítójára, tarkójára kivégsésszerüen hátulról mért csapások terhe alól, a férfit motiválta célja elérhetősége. Aztán a környezete csendességében megjelent egy ember, és a mesélő még mindig magárhoz tért az eszméletvesztések után, menekülésre fogta magát. A szomorú az, hogy a kihallgatáson-szembesítésen a kihallgatást vezető rendőr file hallatára azt mondta, ő azért elvárta volna, hogy visszavonja a feljelentését, és elnézést kéjen tőle ő, akinek akkor ott az élete a véletlenen függött, mert nem engedte elvenni csak úgy a maga keservét. És amiért nem tette meg, felhívta a figyelmét mire számíthat cserébe. Azon már meg sem lepődött, hogy az őtet verő szerint, csak védekezés közben lépte esetleg túl az önvédelme határát. A mesélő szomorúan mondta maga elé, nem tudva, segítséget honnan várhat. Reménye még vele volt; nem nézheti minden betérő emberben a rablót.
Utam pihenésében hallgattam e történetet, és szomorú lettem. Szomorú, mert arra gondoltam, létezik-e olyan erő, amely e korlátnélküli bűnt képes korlátok közé szorítani az emberben. Vagy marad az, először megölöm a másikat, aztán megkérdezem, mit akar. Valahogy ott lebeg bennem a tudat, jónak fele annyi erőbe tellene lenni, s nem értem, miért a rosszat vállalják többen még is.
Októberi vasárnap van. Autómban ülök a lehúzott ablak mellett, és fülembe duruzsol a szél, s hópihében kedveskedik a vízcsepp arcomra-kézfejemre hullva. A zebra előtt várva hallom a templomból kijövő emberek beszélgetésfoszlányait, ahogy egymás mellet, s karonfogva beszélik a következőt; láttad a szégyentelent! Kétgyermekes anyuka, s kurválkodmi jár! Hogy ki volt öltözve! A Jóska… a vámszedő! Képes volt ide tolni a képét! A Pista felesége után még le sem járt a gyászidő, és máris karon fogta a Jolit! Az a szégyentelen, meg koldulni jön Isten Házához! Nézd már! Hogy vigyorog a kocsijából! Nem hogy templomba járna a hitetlen!
Hosszan nézek utánuk, ahogy a másik két sávon folytatták útjukat beszédükben tovább. Kuplung, egyes, kuplung lassan fel, gáz, aztán a templom nyitott ajtaján hagyva tekintetem, egy sóhajjal hangtalan ajkamon, és Jézussal szívemben tovamegyek szeretett kicsiny városomban, amit csak Tirpákiának nevezek szeretetemben
Hogy miért jutott eszembe a lafonteni igazság formájának szépsége? Talán azért, mert az állatok jellemzőit mindenki ismeri (így azonosítható be a hangya, tücsök, nyúl, farkas, medve, stb.), s ha e mögé rakjuk be az emberi tulajdonság kiemelni akaró szirmait, jobban megérti az ember, mintha azt mondom, a kígyó a sátán eszköze, az ember keresztje meg jézus. (igen, így kisbetűvel, megkülönböztetés helyett, mert az értelem ad néki erőt formájában)
Gondoltam erre, amikor a megyei kórház belgyógyászatán feküdtem egy lelakott kórterem hideg radiátora mellett az októberi csöndben fájdalmaimat tűrve. És néztem a fehér köpenybe bújt gyógyító (mennyit tanul egy ember, hogy elismerjék hitét és tudását, és kinek a pénzén?) haldokló rokona családjának érdekében huszonnégy óra alatt több vizsgálatot végeztetett el, mint esetemben két hét alatt, mert ha kihullik a pénze, érzékenyen érinti a család életben maradó tagjait.
És gondoltam erre, amikor körzeti orvosom kimutatta, hogy nem érdeke hozzájárulni betegségem elviselhetőbbé tételéhez.
És gondoltam erre, ahhoz kéne fordulnom ezek miatt, aki sugallja, megtehetik vélem mindezt felelősségre vonás mentesen.
Persze, ha minden ilyen embert eltiltanának azért, mert szándékosan kárt okoz a maga érdeke szerint, akkor mehetnék én is kuruzslóhoz. Arról nem beszélve, milyen károkat okoz a bizalom szándékos rongálása, és mibe kerül ez az államot fenntartó adófizetőknek.
És sorolhatnám a társadalmi irányító rendszerében dolgozó-követelődző emberi tényező formájának helyeit.
Magyarázni kell-e még, hogy miért jutott eszembe a lafonteni igazság formájának szépsége?
Amikor először hallottam egy közel nyolcvan éves idő rágta nénike szájából a megváltásra váró mondatot, kicsit elbizonytalanodtam egy kényszervállalkozásba menekülő ember alkalmazottjaként egy ötször hármas helyiség pultjára támaszkodva az eladásra váró áruk tömege között. Hallgattam, rezdületlen arccal, amikor sóhajtva csak mondta, mondta, ahányszor bejött kenyérért, kevéske parizerért, amit a macska már meg sem evett, meg tejszerű félliternyi fehérségért, hogy nagy tűz kellene megint, hogy megtisztítsa e nemzetet azoktól, akik az emberek vérét szívják.
Jutott mindez a kilencvenes évek elején történt eset az eszembe 2008-11-19-én, amikor egy önfoglalkoztató sírós arcának keserű szájízéből folytak reám a mondatai. Nagy tűz kellene megint, hogy megtisztítsa e nemzetet az élősködők által reánk kényszerített nyomorúságtól. Nem politika ez! Vágy a túlélésre, ami egyszer már a múltszázadba bejött! Nem egy ember vágya, hanem az emberiségé. Az emberiségé, egy ember szemében, amit szája mesél. A szája meséli, én meg hallgatom. Olvasd tovább, hogy lásd, akár a te sorsod is lehetne.
Szóval, hol volt, hol van egy reákényszerített önfoglalkoztató, aki segély helyett a munkát választotta, mert szégyellte volna magát, ha ingyenélőnek tartják embertársai. Tette a dolgát, fizette az államnak, ami jár, mert önmagát foglalkoztatja. Elfogadta a diktált feltételeket, mert élni akart. Aztán beteg lett, minden hónapban rosszabb lett az egészségi állapota. Az orvosok már csak a romlás ütemét tudták kicsi sikerrel lassítani. A halál árnyékában kelt, feküdt, s közben dolgozott, mert sokba kerül a gyógyszer, meg az orvos. Aztán a jog sora szerint egy bizottság megállapította, alkalmatlan a munkavégzésre, nem dolgozhat. Mivel önfoglalkoztató, nem kaphatja meg a betegsége alapján a magasabb százalékot, csak a kevesebbet. A kevesebbel meg nem ér semmit, mert önfoglalkoztató. Tehát, az a rendszer, ami beszedte tőle a pénzét, abban a reményben tartva, mögötte áll, ha szükséges, az emberi tényező által kivonult mögüle. Persze, megadta néki a lehetőséget, ha nem adja fel önfoglalkoztatását, nem kap több segítséget, de mehet segélyért állni sorba. Viszont, ha feladja önfoglalkoztatását, megkapja a magasabb segítséget, és utána segíti a munkába állását. Ez a fajta értelem szomorúvá tette, mert nem értette, miért kell maga körül rombolni, ha aztán segítséggel csak valami hasonlót képes felépíteni. És tette a dolgát, dolgozott, mert a gyógyszer, az orvos sokba kerül. És várta, mit tesz az álam véle. Már nem akart egészségesebben meghalni, csak naponta túlélni a mát egy darabig. Az állam is tette a dolgát. Segített magán, az adófizető polgára helyett. Az önfoglalkoztatónak felajánlotta, fizesse be az államnak a vélt hasznát, mert ha nem, háromszorosan veszi el tőle (sicc! ludasmatyi!). Az önfoglalkoztató jelezte, segítsen néki, hogy tudja fizetni az elvárt hasznot, mert az állam tartozik néki, nem az államnak ő. Az állam hajthatatlan maradt. Az önfoglalkoztató meg fizeti azt a kamatos kamattal, amit az államnak kéne őneki fizetni.
Szeretném, ha csak álom lenne mindez, és nem a valóság. És kezdem érteni a nagy tűz kellene megint, hogy megtisztítsa e nemzetet azoktól, akik az emberek vérét szívják gondolat keserűségét.
Kinyitom a tv-t, csavarom a rádió gombját, lapozom az újságot, böngészem a net hírportáljait, mosnám a kezeimet a vízcsapnál, de célom helyett mindenütt a válság ugrik az arcomba.
Fenyeget, megerőszakol, gödörbe késztet, oltott meszet önt reám, és elveszi anyagi, erkölcsi értékeimet, mert megteheti. Én meg odaadom, mert félek, családom van, meg uralkodás helyett segíteni akarok a másiknak.
Igen! Mint minden mást, az életet is a kínálat, és a fizetőképes kereslet határozza meg. A szomorú az, hogy mindkettőt lehet befolyásolni. És mindig onnan vesznek el, ahol legkevesebb ellenállás várható.
Persze! Én is unom már! Az az érdekes, mindenki (döntéshozatalban lévő) arról beszél, hinti az igét, hogyan lehet megúszni, hogyan lehet elfogadtatni. Arról, mit kéne tenni az ellen, ami létrehozza a válságot, arra a csönd nehezül. És nyomja, nyomja, kicsinnyé téve, hogy szem se lássa. Még jó, hogy évszázadonként egyszer rázza meg rongyait.
Mint a mesébe; a sárkánynak enni kell adni! A legjobbat, a legszebbet, a legféltettebbet, mert hátha szemet huny egy darabig. A megalázottak bizakodása ez. És erre épül a profit éhsége. És megtalálja mindig a maga emberét.
Mit lehet ebből kihozni? Van-e értelme? Vagy marad az öröm; még jó, hogy nem léptem bele!
Kinek mi jut. Mit akar, hogy jusson. Az jut. Ember tervez a saját érdeke szerint. És kiveszi a részét, s nem érdekli, jogos e. Ezt látja nemzete irányítóinak többségétől. Ezt hallja a hatalomra vágyók mindegyikéitől. Ha nékik lehet, hát akkor nékem is szabad. És cselekszik. Cselekszik önös érdeke szerint. Érdeke szerint, amit jónak lát. Jónak lát, saját haszna által vezérelve. És cselekszik. Öl, butit, halomba dönt. Majd ő megmutatja. Igaz, nem favágó, sem festő, csak ember. Csak ember, aki a ködben alakot lát, és védekezik ellene.
A média meg hírt lát benne, napokig tartva fent, mert csámcsogni lehet rajta. Íme, a balhé, amely képernyőre szegezi a tekinteteket. Feltárni, megoldást mutatni nem akar. Csodálkoztatni, jól informáltságot festeni, hogy a néző reája hangolódjon, mert így van reklám, és remélt fogyasztó. Kit érdekel önmagában, hogy Molotov koktélt dobtak egy ház ablakán a bent lévőkre, s a kijövőkre meg lőttek. Kit érdekel a miért jutottunk el idáig kérdés. Mindenki igyekszik hasznot húzni belőle magának. Az is, akinek semmi köze hozzá, meg az is, akinek meg kéne oldania, s az is, akinek az volna a munkája, elő se fordulhasson ilyen.
Kis csecs, nagy csecs. A lényeg, tápláló-e, vagy mérgező az, amit szívunk belőle. Mert ezen írásnak sem a megoldás mutatása a lényege, csak figyelemfelhívás a helyzetre, meg a kérdés, miért jó ez így?. Amit magadra formálsz belőle, úgy is elindít valahová.
Az első nő az életemben az édesanyám volt. Azért tette szét a lábát, az orvos odaférjen ha segítenie kell testem dimenziójába szagosodását. A melleit is másért szerettem. Biztonságot adott a hangja, testének melege, szaga, formája. Ő volt az a tűzhely, amire szükségem volt, amihez érdemes távolságomból ma is visszatérnem. Engedte hogy távolodjak tőle… Érezte mikor kell elengednie kezemet az önállóság felé vezető úton… fürdött szeme figyelme rajtam.
És elindultam, keresve énem hiányzó részét a másik nem sokszínűségében. Magam törvénye és Istene szerint.
És aki keres, az talál… és megtaláltam énem hiányzó részét. Ódákat zengtem róla… milyen nagyszerű dolog… pont akkora, amilyen hiányom nagysága… így vagyok teljes… Mintha egyek lettünk volna kezdetektől fogva… Mások meg mondták, milyen szép… arányos a teste… adjak meg néki mindent… Nem értettem… hisz lényemnek része. Aztán az idő rávezetett; nem úgy természetes… örüljek hogy így van… És egyre többen irigykedtek milyen jó nékem.
Egy nem régi Mihály napkor ültünk családommal az asztal körül… apósom kezében is egy pohár borral, s arról elmélkedtünk, milyen jó nékünk, hogy Istenhez hasonlóak vagyunk… Valaki megjegyezte… ha Isten így nézne ki, soha nem menne templomba… Aztán keresztet vetett egy bocsáss meg Uram szégyenével. Nevettünk… tudván, igaza van a megszólalónak.
És folyt a beszéd, apadt a pohárban a bor… szívünkben telt a melegség és egymás tisztelete. Az idő meg jóízűen dörgölődött hozzánk.
Talán az ördög motoszkált bennem, amikor félhangosan megjegyeztem. Tudja apuka! Soha sem hittem volna, hogy maga egy olyan ember… felneveli gyermekét, taníttatja, őrzi az élet minden farkasától, aztán csak úgy odaadja nékem hogy kedvem teljen benne… Az öreg kicsit gondolkodott vállán hetvenévnyi terhével, aztán lassan kimondta. Örülök hogy így van fiam! Arcán feloldódott a megnyugvás. A drága mama pedig ingerülten jegyezte meg, hogy nem kúrva az én gyermekem! Szeme értetlensége szikrákat szór férje, s én felém. A kis öreg csak annyit mondott leküzdve mosolyát… Én is így kaptam meg anyádat. Ő meg csak tovább dohogott bizonyítva, hogy nem feküdt le mással a papán kívül, meg a lánya sem, csak vélem.
Kinek kéne megerősítenem, hogy egyetlen erényem, a feleségem férje lehetek… Milyen jó néki, hogy közel harminc éve sem találta meg azt a jót, amit a természet elrejtett bennem… akarom, soká keresse még.
Gereblye nyelére támaszkodva gondolom mindezt a drága papa sírhantja előtt, nézve, ahogy nejem gyomlálja a virágok közéből a gyomot… Mennyi föld nyomja a testét! A nehéz emlékmű legalább a szélén van… Lelkemben zokog a hiánya… A drága mama keresi énének darabját… csak bolyong testébe zárt lélekkel az emlékek és valósága között. Másra vágyik, de Teremtőjének dolga van véle! Vagy bünteti talán…
Melléktermékként gyermeket nemzünk… aztán ha eljön az ideje, tudunk-e kezébe nyomni valamit útravalóul… vagy majd lesz valahogy…
Azt mondják a jó ember temetésén szép az idő… akkor sütött a nap és közel húsz fok volt… és Miklós napja… ja… és december… Másnap szakadt az eső, villámlott, és lehűlt a levegő.
Mennyi nő volt eddig az életemben! És még lesz egy menyem is…
A hit legyen véled barátom! Meg az alázat embertársaid iránt!
- Miért nem tudom megemészteni a háromszor négy méteres szobának nevezett légtér szorítását?! Mi zavar?! Pedig létezik. Minden tízemeletesben emeletenként élnek benne emberek! Vagyis lakják. Aludni járnak bele. Meg a fene sem tudja miért. Valahogy belakják. Elfogadják az általa nyújtott kényelmet. Örömmel? Kényszerűségből?. Vonzó az olcsósága. Nem kel leveleket seperni. Se havat lapátolni. Gondozni a kertet. Minden közel van. Elérhető távolságban közeledik a vágyakozás tárgya. Telefon, net, tv-csatornák, élelmiszerhegyek, szolgáltatás, szórakozás. Vonzó a kínálóknak a tömeg defektus. Desszertnek meg a fület tömítő zajszint, a szemet szárító levegőszennyezettség, a test egymáshoz közelsége, ami mégis növeli az egyedek közötti távolságot. Ez a város zsúfolt magánya. Ha ő vesz, én is megtehetem. Ha ő lop, én is… becsaphatok mindenkit, ameddig a szabályozás rendje engedi. Felesleges gondolatok ezek. Az alkalmazkodás gyors hiánya. Gyermekem, esetleg annak gyermeke is issza majd a levét. Lemarad a tisztességtelen harácsolásban. Rosszabb esetben kimarad belőle. Becsület? A szegénység mellén értéktelen plecsni. Az élhetetlenek rögeszméje, hogy így érdemes. Annyit kapok munkámért cserébe, hogy akarjak jobban élni. Ezzel is a hasznát növelem. És lehet, hogy észre sem veszem. Nem lázadok, mert van mit vesztenem. Csak, már elfelejtettem, hogy mi az. Szerencsésnek érzem magam, ha leszar egy madár. Jó, hogy nem egy elefánt teszi. A jó emberek kolduson halnak meg. Szétosztják önzetlenül amijük van. A gazdagok között is van, aki nem becsüli, amit másoktól ellopott.
- Vesd már szemeidet a látványra! Kötelességed! Meg férfi vagy! Nézz és láss! Csak zúgnak a csöndben a szavaid! Fáj a fejem. Kérsz egy kávét?!. Na!
A férfi továbbra is feszengve ült a székén a monitor előtt. Látja a három test élvezetre való törekvését. Hallja hozzá a hangokat. Uncsi pornófilmként vonszolja magát képekben a tegnapi élvezet. Amatőr szereplők profi cselekedetei. Még jó, hogy nem szagos a felvétel. Szeme keresi a nem odavalót. A természetelleneset. Aztán csak nézi az előtte bonyolódó cselekedetet. Pisilni kellene… vagy csak kezébe venni
- Itt a kávéd!
Társa orra alá teszi a gőzölgő melegséget. Agyába kúszik a józanító illat. Feléje nyújtja a fülhallgatót. Mellei fogságában pajzánkodik a gondolata. Pisilni kellene. Vagy csak kezébe venni. Mi lenne ha…
- Itt a kávéd!
Társa arca előtt hagyja vonásait. Mosolyog. Ő meg nézi, nézte, nézi félve, hátha gondolatolvasó.
- Pisilj előtte! Rázd meg, ne hozd vissza a szagot! Addig folytatom a nézést. Hátha találok valamit. Na, mi van!? Sehol egy vibrátor?!.
A társ elgondolkodik feleség, család, hit és bizalom egységéről, és elindul. Ülve pisil, nehogy nyomot hagyjon a nadrágján. Meg hátha vendéget hoz beleiből a szél. A nő mozdulatlanul ül a székén, ujjait a kezelőn tartva. Lehuppan a kávéja mögé, és szürcsölni kezdi az illatos melegséget.
- Csak úgy, mint otthon! Ne zavarjon, hogy itt vagyok! Hisz társak vagyunk!
- Ja! Ja! Van valami?!.
- Csak szeretkeznek. Tisztára, mint a filmeken.
- Ja! Ja! Ingyen mozi! A neten még fizetnének is érte!
- Még jó, hogy nékünk ez a munkánk!
- Inkább annak tartozéka! Lehetséges nyom valamihez.
- Folytatod? Én elkezdeném átfésülni a külső felvételeket.
- Művelődj még egy kicsit. Szunnyadnék pár pillanatot.
- Jól van! Vedd már ki a kezed a zsebedből!.
- Vicces vagy! Ha! Hah!
A férfi elindul a kényelmesnek látszó bőrfotel felé. Úgy helyezkedik, hogy lássa a nőt. Kíváncsi, felizgul-e. Tudna véle mit kezdeni… és álomba ringatja a lehetőség. Szép, izzadós, meleg, meg valószínűsíthető. És variálható… magához igazítva…újraélhető… Mint egy kellemes dallam, lüktetet benne a vágy kielégülése. Még szöveget is talál hozzá… péntek az én napom, testem a zenére hangolom…
- Ébredj már! Találtam valamit!
Először arra gondol, megvalósul a benne lévő álom. Még kollégával nem próbálta munka közben… Milyen ajándék lenne az élettől… Eltitkolható, gyönyörű gyönyör…
- Nem mondom még egyszer! Indul a szódavíz!
- Muszáj most! Engedj vissza!
- Már megint velem szeretkeztél!?.
A férfi kijózanodva lép a nő mellé. Elárulja izzadságában a szagok ereje.
- Na! Mi van! Vége a filmnek?
Az ujjak visszatekerték a számlálót. Mindketten nézik az újrajátszást. Az végzi a dolgát. A szoba fénybe vakul, aztán minden a szeretkezés előtti állapotra utal. Visszaáll a háborítatlan csönd, a fény-árnyék lassú mozdulatlansága, aztán nevetés, belépnek hárman, vetkőzni kezdtek, csókolózva, mohón, élvezettel.
- Nem nyúlok semmihez! Folyamatos a felvétel a számláló alapján. Manipulálásnak nem látszik nyoma. Mi értelme lenne. A külső felvételek is ezt mutatták a kollégák véleménye szerint. És mégis ijesztő ez. Több mint ijesztő.
- Ezért vagyunk itt.
- Ez még nem a megoldás.
A férfi telefon után nyúlt az asztal zsúfoltságában, tárcsázik, majd megnyomja a kihangosító gombját. A szöveg hidegrázásként hat rájuk. Előfizető ezen a számon nem kapcsolható. Előfizető ezen a számon nem kapcsolható. Majd három nyelven ugyanez.
- Ez a főnök piros vonalának száma…
- Nézd! A mutató visszafelé jár!
Mindkettőjükben értelmetlenség keresi a válaszlehetőséget. Homlokuk izzadni kezd. Fáj bennük a valóság. A kérdések csoportokba gyűlve rendeződnek bennük. És nő a fájdalom értetlensége, ahogy távolodik a megoldás lehetősége.
- Próbáld most te!
A telefon csöndjében újra szól a gépi hang, előfizető ezen a számon nem kapcsolható. Előfizető ezen a számon nem kapcsolható. És három nyelven megint. Az óra még mindig visszafelé járt.
- Nézz már ki az ablakon! Tele kéne lenni emberekkel az utcának!
A férfi tolmácsolja a függöny árnyékából.
- A kocsik, a villamos ugyan úgy megy, az emberek is előre haladnak. A nap süt, az árnyékok szokványosak. Csak a téren lévő óra számlálója jár visszafelé. Mint itt bent. Amúgy minden normális. A teraszon ülve beszélgetnek ivás, evés közben az emberek. Semmi ijesztő, vagy szokatlanra utaló jel.
- Ugorj a net hírportáljaira! Valaminek lennie kell!
- Semmi! Semmi. A szokványos politikai, gazdasági bulvár ürességek. A szokásos kábító szófosás! A dátum! A dátum! Ma nem 2008-10-18 16:09 van…
- A telefonom ugyanazt mutatja, ami a net jobb sarkában vöröslik…
- De ma egy héttel később vagyunk…
- Mihez képest! Mihez képest mondjuk ezt.
- A bennünk lévő érzés alapján.
- Akkor mi is a valóság?
- Előre haladunk, és az óra mégis visszafelé jár… értelmetlen… mint a robbanószerkezet időzítője…
- Ezzel most mit akarsz elérni?!? Szarjam össze magam?!. Kell lennie megoldásnak! Szemünk előtt kell lennie!
- Akkor miért nem így van?.
Újra böngészik a netes hírportálokat, a felvétel változás előtti s utáni pillanatait, keresve azt, amit nem találtak eddig. A csoda elmarad. Az óra visszafelé jár, a neten a szokványos szófosások, a felvételen megint szeretkeznek. Köréjük zűrösödik a csönd, nehezedik köztük a tehetetlenség az ismeretlen félelmétől, és testükre izzad szagosodván.
- Az nem hírérték, hogy visszafelé jár az óra. Még akkor sem, ha nem csak a miénk. Még az sem, hogy a közel hétmilliárdból nékünk tűnt fel.
- A megoldás ott van a bibliában…
- És Isten nékünk szólt, mert nem tehetünk semmit…
- Ez már a mi lenne, ha kategória.
A férfiizguló képesen nézi a felvételen a szeretkező hármast. Elindul benne; mit csinálna jobban, mit másolna csak a zseb hoki helyett. Majd halkan maga elé mondja
- Miért nem tudom megemészteni a háromszor négy méteres szobának nevezett légtér szorítását?! Mi zavar?! Pedig létezik. Minden tízemeletesben emeletenként élnek benne emberek! Vagyis lakják. Aludni járnak bele. Meg a fene sem tudja miért. Valahogy belakják. Elfogadják az általa nyújtott kényelmet. Örömmel? Kényszerűségből?. Vonzó az olcsósága. Nem kel leveleket seperni. Se havat. Gondozni a kertet. Minden közel van. Elérhető távolságban közeledik a vágyakozás tárgya. Telefon, net, tv-csatornák, élelmiszerhegyek, szolgáltatás, szórakozás. Vonzó a kínálóknak a tömeg defektus. Desszertnek meg a fület tömítő zajszint, a szemet szárító levegőszennyezettség, a test egymáshoz közelsége, ami mégis növeli az egyedek közötti távolságot. Ez a város zsúfolt magánya. Ha ő vesz, én is megtehetem. Ha ő lop, én is… becsaphatok mindenkit, ameddig a szabályozás rendje engedi. Felesleges gondolatok ezek. Az alkalmazkodás gyors hiánya. Gyermekem, esetleg annak gyermeke issza meg a levét. Lemarad a tisztességtelen harácsolásban. Rosszabb esetben kimarad belőle. Becsület? A szegénység mellén értéktelen plecsni. Az élhetetlenek rögeszméje, hogy így érdemes. Annyit kapok munkámért cserébe, hogy akarjak jobban élni. Ezzel is a hasznát növelem. És lehet, hogy észre sem veszem. Nem lázadok, mert van mit vesztenem. Csak, már elfelejtettem, hogy mi az. Szerencsésnek érzem magam, ha leszar egy madár. Jó, hogy nem egy elefánt teszi. A jó emberek kolduson halnak meg. Szétosztják önzetlenül amijük van. A gazdagok között is van, aki nem becsüli, amit másoktól lopott.
- Vesd már szemeidet a látványra! Kötelességed! Meg férfi vagy! Nézz és láss! Csak zúgnak a csöndben a szavaid! Fáj a fejem. Kérsz egy kávét?!. Na!
A férfi továbbra is feszengve ült a székén a monitor előtt. Látja a három test élvezetre való törekvését. Hallja hozzá a hangokat. Uncsi pornófilmként vonszolja magát képekben a tegnapi élvezet. Amatőr szereplők profi cselekedetei. Még jó, hogy nem szagos a felvétel. Szeme kereste a nem odavalót. A természetelleneset. Aztán csak nézi az előtte bonyolódó cselekedetet. Pisilni kellene… vagy csak kezébe venni
- Itt a kávéd!
Társa orra alá teszi a gőzölgő melegséget. Agyába kúszik a józanító illat. Feléje nyújtja a fülhallgatót. Mellei fogságában pajzánkodik a gondolata. Pisilni kellene. Vagy csak kezébe venni. Mi lenne ha…
- Itt a kávéd!
Társa arca előtt hagyja vonásait. Mosolyog. Ő meg nézi, nézte, nézi félve, hátha gondolatolvasó.
Azt mondják, amikor a gonosz (így kis betűvel) látja jussa átvételének ideje van, mohón tapad a pillanatra, amikor még a test és a lélek együtt szagosodik. Trófea néki a pokol tornácán, és szeretné, hogy csak az övé legyen, hisz megígéretett cserébe néki. A lélek meg szeretne üzenni a koporsóba tett testen, a ravatalon is az őt körben állóknak. Megöregíti, félelemmel torzítja el a látóknak, hogy te is így jársz, ha elfogadod a kecsegtető lehetőséget, mert a más világ végtelen szenvedései várnak reád. A testet körben állók, meg csak annyit mondanak magukban; jól megöregedett hírtelen… milyen szép ember volt… a közvetlenül a koporsóra támaszkodók meg csak magukat sajnáltatják; mi lesz vélem nélküled.
Meg azt is mondják, aki abban a pillanatban látja hová lép be, testének arcán kisimulnak a ráncok, és megfiatalodik rajta az idő. Széppé teszi a koporsót. Így üzen, jobb helyre ment, mint a földi léte. Vágyjanak reá. Akik meg látják a ravatalon a koporsóba tett testet a hozzátartozók által körbe sírva, meglepődve ismerik el; hogy megfiatalodott.
Apósom arca fiatalosan erőtől duzzadó volt a test halála után. Ingujjra vetkőzve álltuk körbe férfiak az a helyet, ahol a munkások arcán izzadt a létük, miközben gyorsan hányták a földet fehér gesztűjükben ideges lapátnyéllel a koporsóra. Történt mindez december hatodikán, amikor Miklós gondolkodott a közel húszfokos melegben, estére mit vegyen fel, elindulván a tisztára varázsolt szagtalan csizmákba dugni az ajándékot.
Azt mondják, a tárgyalást (bevezetés, tárgyalás, befejezés; fogalmazás részei) illik úgy befejezni, hogy az összegzésben útmutatás legyen az olvasónak. Igen, meg kellene mondani az erősebbnek, mi a gyengéi. Így marad ezen írás is a net fiókjaiban, olvasójára várva.
Nézem - délutáni sziesztám után - a hírműsorban, hogy a jelenlegi miniszterelnök és felesége koszorút helyez el a SÍREMLÉK előtt. Teszik ezt a tőlük elvárható mozdulatokkal, miközben egy jól öltözött-szituált női hangnak tulajdonított mondattá érlelődő szósor üti meg a fülem... térdeljen le... kérjen bocsánatot... térdeljen le...és kérjen bocsánatot. Történik mindez 2008 október 23.-án...
Nem akarom arányítani senki viselkedését...illik, nem illik... kinek igen, kinek nem... A kérdés csak, meddig merészkedünk egy ember emlékeinek érdekünkre formálásában a tisztelete helyett?!.
Történik mindez 2008 október 23.-án, amikor reádöbbentek arra valakik, el lehet venni a magyartól azt, amije van, mert nem tudja megvédeni. És haszon van benne.
A történet folytatódik még. Mióta? Néz bele az időbe. A magyarok nyilaitól ments meg uram minket... És meddig? Amíg egyéniségek helyett nemzet nem leszünk.
Érdekes. Amióta a profit emberének éhsége megtalálta a maga útját a politikában, és el tudja hitetni a tömegekkel, hogy nélküle csak szagok vannak, ha elveszi a fedő illatokat, és ezzel képes a hatalmon lévőket is magával rántani, s ezt a nemzet(ek) vezető rétege el is hiszi, mert példák sorát láttatja véle a félelem, akkor a nemzet(ek) a haszn(ukat)át átadja(ák) az éhségnek, mert hinni akarja(ák), hogy ezzel megmenti(k) a pozíciój(ukat)át. A tömeg meg úgy sem lázad egyben, mert megosztható.
Eddig nem érted a hihetetlent?!. Ez akár jó is néked, mert nem tudod, mibe halsz bele. A fel! támadás! meg látod nemzeted történelméből, egyedileg hasztalan. A profit környezeted befolyásolásában úgy is eléri akaratának érvényesülését. Te, mint nemzet az egyénben (fordítva is lehet a sorrend), egyedül nem megy gondolattal a festett tűztől várod a meleghséget; hátha isten segít… (sicc, Isten)
Mióta megy ez a vérre menő játék? Azóta, amióta az ember, mint egyén, a testi éhségére kevesebb időt fordított, s reá jött, nem tud mit kezdeni a felesleggel. Tehát gondolkodott. A tömegben nőni kezdett e kép befolyásoltsága, aztán valaki reá döbbent, hogy ezt el lehet venni, és kitalálta hozzá a formát! Mennyi idős ez? Lényegtelen. Az ember amióta születik, meg is hal. Addig meg becsapható. Mindegy mikor, hogyan, miért. Messze még a feltámadás!
Igen, van megoldás ellene. Megszüntetni ugyan még nem lehet, mert erre épül a földi és föld feletti rend, de lehet irányítani. Lehet irányítani, mert van reá lehetőség a bizalomra épülő ingatagban. Esélyét, hogy -periodikusan – újra fenyegessen, a minimálisra lehet csökkenteni. És hogyan? Mikor? Miért nem kezdhető el? Bennem sem engedi a profit embere, hogy ingyen áruljam el hályogos szemed előtt a frankót. Mert ugye, akkor mi is lesz véle.
Mostanában azon gondolkodom, van-e értelme reá világítani azokra a dolgokra, amik az emberek életkörülményeit javítottak - az álam által szavatolva – szolgálni. És ugye mi van helyette. Él e véle a döntésképesség állapotában lévő, vagy visszaél. És milyen szankciókat vonz ez az állapot. Követhető példaként ajánlja magát, vagy akkor most mi van, gondolattá vedlik. Van-e akarat a hibákkal való szemben állítás után az embert szolgálni, vagy csak a profit emberének alkalmazkodása a lényeg. És milyen szándékosan következetes hátrány éri azt, aki felhívja a figyelmet arra, ami van. Mindezek után - ha van, aki felvállalja mindezt - muszáj elleheníteni, még úgy is, hogy életét veszítse?
Rövid tényfelsorolás. A történet helye a megyei önkormányzat kórháza. A bekerülés oka. A gerinc jobb oldalán, vese tájékon erős, szinte elviselhetetlen fájdalom minden testhelyzetben, és e fájdalom testbeli sugárzása, szagokra, illatokra azonnali hányás. A vágy, ennek okának feltárása, megszüntetése, vagy elviselhetővé tétele. Teljes bizalom az orvos tudása, akarata helyessége felé a gyógyulás érdekében. Ezt nevezhetem akár öncélúnak is. A fogadás; - sürgősségi ellátás után a belgyógyászat első emeletén – pótágy, széken a táska, benne a szükséges tárgyakkal, ablakba pakolás a betegszekrény hiány miatt. Többnapos ilyen lét után főorvosi szemle előtt a nővérke legfontosabb teendője, látszólag megszüntetni a hiányosságokat; szekrényhiány, kacsa, szagok, mert legalább addig legyen meg az elvárt rend, amíg a szemle tart, mert hinni akarja, azt a képet állítja ki magáról; ő, jól dolgozik! Aztán a következő szemléig majd csak lesz valahogy. Az időpontot úgyis tudja előre. Ez van! Mosolyoghatnék akár mindezen… De nem tudok. Még azon sem, hogy a gyógyszereimet hiányosan kapom meg, és amit kapok, azok része ismeretlen számomra, mert csak hasonló. S ha meg akarom szüntetni ezen állapotot, akkor problémás beteg vagyok. A következő szint; rutin-protokoll vizsgálatok sora, mert fingja sincs a kezelő orvosnak, mi lehet a tüneteim oka. Meg felelősség áttolás is. A vége úgyis az, valamibe bele kell halnom, ha eddig hagytam a testem tönkremenni! Szóval egy heti próbálkozás után hazaengednek, mert minden nagyon szép, minden nagyon jó, meg heppi, de a betegségem az marad, viseljem el, mert ez a dolgom! Segítség csak magam lehetek, meg a halál! Dehogy mondják ezt ki! Sugallják! Fél szavakból is ért az ember. Itt tessék aláírni! Nem adtam a kézjegyem. Minek, ha csak azért vagyok fontos, hogy aláírásommal igazoljam…. Elengedtek minden pír nélkül. A kezelőorvosnak nincs több ideje reám, fontos teendői miatt. Elmenőben láttam kávézni a távolabbi büfé előtt nevetve a hasonszőrűekkel.
… biztos vagyok benne, fedni fogja magát papíron, ami alapján ő fedhetetlen. És abban is, hogyan fognak legközelebb fogadni, a bennem lévő léleknek nyűgös lesz a testem. Ne keresd, milyen párttöbbségben van a fenntartó szerv! Ne keresd, ki pénze a fontosabb! Az orvosnak az a dolga, a legjobb tudása szerint gyógyítson a körülményekhez képest. És itt jelenik meg az emberi tényező, mint irányítást önmagának követelő.
Szerinted mennyi időt fordít a gyógyításból az orvos arra a papírmunkára, hogy fedezze a hibáit az illetéktelen szemek elől? És mi is az a hiba? Belehalni meg úgy is kell valamibe. Hogy nem az ellen kezeltek? Pechem volt. A lényeg, papíron minden rendben van. Hogy ehhez miért kell az én aláírásom?
A hit legyen véled barátom! Meg az alázat embertársaid felé, abban a reményben, az én esetem egyedi eset! Mond!? Messze még a feltámadás?!? Érdemes addig meghalnom? Van alternatíva? Kérek húsz dekagrammot belőle! Elég az nékem éhség ellen… Csak hasonló?!. Na! Kitörölhetem a seggem véle!
Ma reggeli média rám öntötte híreit a csak én vagyok a legjobb, a valódi, pártatlan, meg az igazi, aki segíteni akar nékem. Vajon van még, aki elhiszi e gőgicsélő halandzsát?
... megfogott egy rövidke mondat a rendszerváltoztatásról... Hogy húsz év múltán már tudhatjuk, olyan valamihez vágyódtunk, ami már akkor változóban volt, meg a mai politikai vezetők maguk sem tudják, hova vezessenek...
És ez a nyilatkozat nem egy megélhetési bűnöző szájából hangzott el. Mit jelent a szó; megélhetési bűnöző? Annyit vesz el a közösből, amennyit tud, s ha lebukik, annyit vállal, hogy szabálysértés legyen belőle. Akkor meg mégis...
A felismerés nem új keletű. Csak néhány, amire rálátásod biztos van. 1848-hoz, 1873-hoz köthető. 1940-es években kétszer. 1956. 1968. 1979. 1988. Mielőtt kutatnál magadban, elárulom; mindig a gazdaságilag erősebb csoportosulás akarata érvényesül. Ez lehet nemzeti, nemzetek közötti, és a feletti. Tudod! A fingó versenyt is az nyeri meg, aki a legtöbbször engedi el a legbüdösebb szagokat, amelyek a legtovább tartanak abban a légkörben, ahol a zsűri van.
Megy a fülszöveg, hullajtják szirmukat a szóvirágok, tépi magát sajnálatra várva az, aki az egészért felelős. Megtér atyjához a tékozló fiú, segítségért kiállt, mert haszna gyarapítása, és nagysága saját hibája miatt veszni látszik. És lőn csoda. Századonként egyszer játszva el… az állam segít. Nem tudni miért, csak segít. Az én, meg a tiéd, meg a mások közöséből tesz az egyén, mint a profit emberének zsebébe, mert a fenyegetőzés, hogy így, meg úgy, meg azért, meg ezért, meg csak. Ilyen egyszerű haszonra tenni szert még akkor is, amikor már veszni látszik minden, ami a haszon növelése érdekében eddig megvalósult. Aztán, ha sikerül a terv, már nem kell az állam. Felesleges akadály a gyarapodás gyorsaságának útjában. Ez olyan, mintha csak az öröm lenne az enyém, a fájdalmat meg átadnám másnak. Ez a világ bankhog. Van ellenszere, meg hogy ne jöjjön létre, de az akaratról eltereli a figyelmet a hatalmon lévők helyzetének megszilárdulására tett lépések elfogadtatása.
ajkai segítségével formálódik számomra a mondanivalója. A Föld lélekszámának testét véve alapul, a mostani létszám úgy 15%-a elég volna a fennmaradásának kényelméhez.
Agymenés a szájmenésben. Akkor 85% felesleges. Számosítva... mondjuk közel hét milliárd ember szuszog egymás profiljába, ennek a tizenöt százaléka az... És a nyolcvanöt százaléka az meg... felesleges.
Tudom! Tudom! Ha kevés az életterében egy-egyednek az alom felneveléséhez az élelmiszer, akkor csőnkénti az alom számát. Vagyis, kidobja a fészekből azt a mennyiséget, ami a többiek felneveléséhez kell.
Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy gondolkodik...
A reggeli szomorkás szemerkélően esős időben nézem a hátitáska takarásában matató gyermekeket az élelmiszerbolt csendességében. Hangtalan osztja ki a nagyobbik a többinek az egy kifli, egy túrórúdi reggeli adagját iskolába menet. Az álmosság gyorsaságával pakolnak, nem nézve a másikra. Aztán csoszogva indulnak a tízórai, és az ingyen ebéd felé.
Vajon hány édesanya kel fel gyermekéhez az éjjeli mámorból? Tiszta tányérra étket rakni, hogy ne menjen csemetéje éhesen a tudás fája alá? És a gyermeknek mi a fontosabb? Rágó, csípsz, vagy energiaital? A cigaretta, kábítószer mellé? Hogy az alkoholról már ne is beszéljek?
Amikor megtudta édesapám, az egy gömb fagyira adott ötven fillérért én két gömböt sírtam ki, hogy a másik ötven fillérért később ehessünk megint... Csak annyit mondott "lehetnél rám tekintettel fiam". Mindig eszembe jut, és könnybe lábad a szemem, amikor nagy ritkán megállok egy fagyis előtt, és a mosolygós kisasszonytól kérdezem, kóstoló van-e? Van, aki pirosló arccal csóválja fejét, van, aki huncutkásan megjegyzi, "otthon szívem! Otthon, anyucinál!"
Elszorul a szívem, amikor látom a park csöndes zugában, hogyan fegyelmezi szüleje a szívéből hasadtat... "Mondtam, cigit, piát lopj! Mit csináljak ezzel a nyalókával, csokival, meg szalámival?" És a hatás kedvéért nyakon vágja csemetéjét, mielőtt elküldi újra lopni. A gyermek meg megy, mert anya csak egy van....
Nehéz most a 21. század eleján arró beszélni, mi a társadalom szerepe az egyén életében, és mi az egyéné a társadalomban?!.Miért?!. Az értékrendek felborúltak. Ma az a jó, ami tegnap büntetett volt, holnap - még nem lehet tudni mi lesz.
A követett példa. A megyében valaki gondolt egyet; milyen jó lenne a joghézagokat kihasználva minél nagyobb profitot zsebre tenni. És tett követte mindezt. Veszek, akinek eladója van, eladok annak, akinek megfizethető kereslete van rá. Olyan telephelyeket hozott létre, ahol az engedélyezők, és az önkormányzatok kapzsisága lehetővé tette, hogy önmaguk létével sakkban tarthassa őket. Tette olyan környezetben, ahol a lakosság pénztelensége, és tudatlansága bátoritotta. És így lett az álateledelből olcsó emberi étek, meg szándékos élelmiszerhamísítás, meg játék a pénzért dolgozol, de feketén, és gyártók sora esett a hitel-csabdába. Az ötletgazda meg védte a pénzét a kártevőktől. Akinek meg joga lett volna, esetleg kötelessége, megakadályozni mindezt, az bár tudott róla, de mégsem tett ellene semmit. És ugye itt nem csak az engedélyező szervre gondolok, meg az ellenörzőre, hanem a rendőrségre, Ügyészségre is.
A kérdés már csak az, ütközik-e valamilyen jogszabályba, ha feketén gyártatok, szándékosan hozok forgalomba olyan élelmiszerhez hasonlót, ami rivid, közép, és hosszú távon tömegesen károsítja az emberek egészségét, a gyógyításét viszont az államra bizom. És ezzel megsértem-e a járulékos jogszabályokat. Akarom-e mindezt észre venni.
Nehéz most a 21. század eleján arró beszélni, mi a társadalom szerepe az egyén életében, és mi az egyéné a társadalomban?!.Miért?!. Az értékrendek felborúltak. Ma az a jó, ami tegnap büntetett volt, holnap - még nem lehet tudni mi lesz.
Mármint, hogy felidegesítsem magam azon, hogy a négyes számú főút hármas számú autopálya csomópontja után (gyengébbeknek Debrecen felé) a hetvenes tábla után mérik a sebességet, azzal az indokkal, hogy "tispol" akció a gyermekülésért. Eddig vágod?
Hol van az a gesztus, amikor valaki kijelentette, "munkatársaink nem fognak büntetni a feleslegesen kinthagyott sebességkorlátozó táblák miatt."
Hogy miért nem felesleges, azt lásd és halld alább:
Ha mégsem értenéd, összefogom. A csomópont balesetveszélyes, ezért van kinn a tábla, és mi az autósok érdekében büntetünk.
Szeretném megkérdezni az illető édesanyjától "drága mama! Gumi nem volt? És hideg víz? Vagy megerőszakolták? Amikor a lába között sírt, nem tudta volna reá tenni a combját?Ja! nem tudta előre!" Az a hülye autós meg fizessen mások hibájáért! Mán, ha autót vett!
Isten az Atyám! Gyalog fogok járni! Csak, mivel szabolcsi vagyok, félek, kinyílna a bicska a zsebemben! Amilyen szerencsés vagyok, még beleesnék! Inkább járok autóval, mert ott csak ülni kell, és kerülgetni a zöld mellényeseket, mert amikor az ember pénzt kap, annyian vannak az Úton, mint a nyű!
A testem kereste helyét abban a korban, ahol a magyar szocialista munkáspárt irányította a tömegek álmát jelenükben, és félt a sötét szobában a másságától.
Most a bennem lévő fejlődőképes lélek így gondolja, de nem lát reá, mert benne van nyakig… Az éhség csillapítódott… tárgyak vették körül hasznára az embert… a kíváncsiság, ha eldobjuk mi lesz…
Aztán ez lett. Lerombolva minden, mit lehetett… az erősebb mágnes újrarendezte a vasreszeléket…
Egy régi gondolat mosolyog bennem a szakközépiskola éveinek valamelyikéből; akkor van a baj, ha a hatalmon lévők már nem… a hatalomra vágyók még nem…
Egy másik kép is vigyorog bennem… Mutatják, a kirakatban lévő mind az enyém lehet, ha ellenértékét adom cserébe… de súg valaki; öld meg, úgy egyszerűbb! Van benne valami… a börtönök túlzsúfoltak, kevesebb a büntetés, mert szűk már a hely… Újabb börtönök kellenének… Vagy valami más?!
Ülök magányomban a pult mögött, szobányi áruval zsúfolt csöndben, négy tükörtojásban gyönyörködve, kezemben friss pirítóssal, paprika-paradicsom buja illatában, január végén egy délelőtt folyamán a gyógyszerek beszedése közben. Élvezem minden számba vett falat imását, ami csak nekem, csak itt, csak most hatását adja. Várom, valaki behozza a pénzét, teste álmának egy darabját víve cserébe… egész álomra úgysem telik... A lélek meg álmatlanul forgolódik benne.
Az egyik tanárom szavai csüngnek fülemben (aki nem érti tanítja)… a jó írásban először idővel a hely, aztán a hogyan mikéntje, és utat is mutatni kéne a tanulságban néki…
Így született meg a
Paszabi reggel
Még várnak az álmok
az ágyam előtt,
még égnek a lámpák
a házak előtt,
még alszik az utca
a hajnal alatt,
de látod amott az embert?!
Belépni készül a csöndbe!
Vállán fénylő pengéjű
acélkasza villan,
az övébe szúrt
kaszakő boldogan
libben, s háta mögött
korcs lesi biztos lépteit,
és néha-néha kuncog!
Na! Ez egy 1973-as gondolat! Tudom fejből! Fontos nékem! Elemezni akarod? Forma, ritmus, képek, mondanivaló, te dolgod. Én élvezem így azóta is! Helyemen tart! Minek, minek! Csak! Old meg, ha érdekel! Tied a pálya!
Azt mondják, ma nyíltan, tömören, humorosan, álmot adóan, vagy azt megerősítően kel írni, mert az idő rohan, és az éhség és a félelem kart öltve jár mérgezve a lélek megfoghatatlanságát… Aztán jön az APEH, hátha talál valamit… Jól kivan ez dolgozva!
Fejlődni pedig kel! Na de hova! Össze-vissza azért nem érdemes! Bizony ám!
Miközben gyomromban dolgoznak… ebből szénhidrát, abból vizelet, meg széklet (test számára felesleg), meg fing lesz, hangos, vagy szertelen… Vagyis időbe szorulva végzi a lélek a testben a fönnmaradásához szükséges kódolt dolgokat, az agy (hűlő, tehén, a jobb és a bal) próbál számára kiutat keresni fennmaradása érdekében. Tudod mióta kíséri az embert a félelem?! Amióta az ismeretlent nem kapja készen bizonyságul!
Milyen szépen írok mi?! Hát ez van! Folytatom! Na ná! Tedd le! Akkor nem tudod meg, mi lesz a vége, s hogyan jutok el odáig!
Szóval, a hűlő, a tehén, a jobb és a bal… Az agy azzal foglalkozik, hogyan tudná feltörni az időbe rejtett titkát… a lélek a testét magával tudja cipelni együtt maradása érdekében… és mégis ember maradjon. A parancsok el vannak rejtve… és nem engedi az agy, hogy az ember belepiszkáljon… Miért jó az arány? Miért ne volna jó! Na itt van a miként hogyanja a miértre! Elfelejtettük volna… tiltott gyümölcs talán! Mérőeszköze a fényév… (amit a fény egy év alatt tesz meg)
A távolság múlttá teszi a jövőt. E sárgolyó miért tart, enged magába, de el soha! Miért kellünk, s minek kel minékünk! Álmodozunk a csillagokról, de dühünkben tönkre tesszük létünkkel e el nem hagyható helyet!
Tudod miért van a nődnek két melle?!? Hogyha az egyiket megunod… ezért nem is egyforma! Kényelmi szempont… hogy nézne ki eggyel! Mint te két fejjel! Luxus apám! Luxus! Vagy talán másért? Tudnom kellene? Mond miért! Csak használni kel… elviselni… megtalálni benne a szépséget… Élnek eggyel is… mert élni muszáj… úgy is!
A fiatalok olykor megkeresnek egy-egy adathordozóval, mert számukra érdekes, és mit szólok hozzá. Nyelv ki, lemez be, és fuccs a lustálkodásnak! A művészek néha az egyszerűségben keresik a bonyolultságot… néha a bonyolultságban az egyszerűséget. Ilyenkor eszembe jut, milyen lehetett a tűz első látása… napjainkban hasznossá tétele… És az idő csak folyik, és folyik! Mindenki máskép lát egy képet… pedig a szem egyformán épül fel mindenkinél!
A távolság megbecsülése dönt. A közellévő nagyobbnak tűnik, a távolabbi kisebbnek… a kettő közötti távolság mennyi?! Azt még belátom, négy évig megy a fény folyamatosan, az négy fény év… ha hetvenezer éve indult felém… felmerül e bennem, ott van e még! A változást követendőn nincs hetvenezer évem! Én az idő fogja vagyok! Annak képzelem magam!?
Ha szarba lépek, büdös a lábam… ha vízbe, akkor vizes lesz… ha az időbe tenném a testem, idős lenne… Nem engedhetem meg magamnak, megmondjam pontosan, milyen vastag az a hajszál, és hol van, ami a zsenit elválasztja az őrülttől… s én hová tartozom…
Igen! A félelem, a kétség, hogy mik vagyunk, s minek, és miért pont ezen e helyen, ebben az időben…
Ha már annyira kellet a tudás fájáról az a bizonyos alma, akkor miért a nő! Okosabbnak akart látszani, vagy egyszerűen buta volt, esetleg rákenték csak! Ha ágára tennénk vissza, bűnünk megbocsátanák…
Elvagyok magamban magammal… tiszta forrásból iszom… hiányzik a csoda mi más emberekben mozdul a percekkel napokká érve az években, testéhez mérteni léptékben…
Van egy elgondolás. A létra tetején állva mellettünk van a gorilla, aki elfogadta a természetet, és reá bízta létét, vagy nem létét… s vagyunk mi, a lázadók… Te szerinted ki győz ezen eszeveszett lassulásban…
A fényév és a kultúra… ha alapul vesszük a tényt, hogy ami nem képes fejlődni tovább, az magát alátemetve összeomlik, s csak hosszú vajúdás után alakul valami mássá, akkor mi emberek, most hol tartunk?! Szeretnéd tudni mi?!? Földi léptékben, vagy csak úgy…
Már tudom. Ha nem vagy képes megismerni a másikat, félelmed dühöt gerjeszt, és képes vagy másságáért megölni azt…
Szép jövőd van barátom! És nékem is!
Na Istened Áldjon… engem is…
Én nem akarok mást, csak családom nyelvi csoportjával nemzetté válva a nemzetek között, keresve meg azt a tudást, ami félelem nélkülivé teszi az emberi társadalmat a fejlődés útján, egymás értékeit becsülve… Példa e a legnagyobb alommal, és legkisebb tenyészidővel rendelkező faj… vagy csak halhatatlanná kéne lenni…
Elevenen él bennem egy kép… sokkol, idegesít, magára húz, figyelmeztet és megaláz… attól függően, milyen gondolattal közelítek hozzá… hidegen, fásultan, vagy érzelemmel csordultan… Hevesebben ver a szívem… szabadítanám magam a hatás alól… A nyolcvan évesnek hamarabb eszébe jut első szerelme, mint unokáinak neve…
A földön fekvő kézzel-lábbal kúszik láthatón biztos pontot keresve a talpra álláshoz, a sárban tükröződő felület közepe felé… közben érthetetlenül motyog valamit. A társai jönnek, mennek… Van aki elfordítja testét mosolyával. Van aki megáll csóválva fejét, s van aki leguggol hozzá, gajdol valamit, majd belenyomja arcát a fojtó semmibe, kíváncsian várva hogyan reagál… Van aki szurkol néki…. még nem tudni kinek és minek… Akinek portája előtt történik mindez, unva a kutyája ugatását, felemeli, s arrébb húzza a jószág látókörén túlra, és elengedi, hogy az idő megoldja… Föntről sem avatkoznak bele… láthatólag!
A kocsma közelsége teszi? Vagy valami más…
A tanulság… tanítás…
A rendőr megállít egy kerékpáron tömött zsákot tolót… Mi van a zsákban Jóska… Hát dudva… Miközben a megszólított gyömöszöli vissza, a kérdező magában megállapítja, milyen rendes ez a fiú. Tisztelet kezd ébredni benne. Egymástól hallótávolságon túlra távolodva a zsákot toló kuncogva megjegyzi társa felé bazsalyogva, na így kel biciklit lopni Pista! És haladnak tova…
Istenem! Istenem! Már a magyar, magyarral sem tud együtt élni a magyarért. Szégyellem magam e visszafejlődésben. A környezetünk meg örül, hogy egymással vagyunk elfoglalva. Addig sem vagyunk képesek veszélyt jelenteni reájuk. Nézz bele történelmünkbe! Érted a Himnuszt? A példaképek belesárgultak a nyárba, és földre hullva tapossuk lábunkkal, s közben gyűlnek a hiénák, várva, hogy szagunk legyen.
Látom, hogyan él nemzetünk a lehetőséggel; a Természet meg úgy dönt, visszaveszi gyógyító szerepét az embertől. Már csak nékünk nem mindegy. Most haragudnom kéne magamra az Istenem helyett. Csúnya szavakat üvölteni a hangzavarba, hogy a fehér fekete lett, a vér meg fertőző, meg szart se ér az egész!
Inkább ennivaló után nyúl kezem, bízva abban, lesz még reá lehetőség, hogy legyőzze önmagát az ember.
Nézzük embertársammal a sportközvetítés atlétikái számán belől a futást. Érdekes, csak nem fehér ember győz.
Belefolyik képzeletünk a miértbe. Visszamegyünk az időben oda, amikor az ember vadászni szemből szembe állt a zsákmánynak kívánt állattal. Aztán, ha gyorsabb volt a zsákmány... szaporodni az tudott. Aztán ember ember ellen; a túlélő nemzett gyermeket. Aztán, minél kevesebb időt töltött a test éhségének csillapítására a reá mért időből, annál nagyobb arányban maradt meg az a szaporulat, ami hosszútávon életképtelen. És nemzetségek sokasága épült rá. Túlélve két ember általi világégést, valaki így nyilatkozott. ˝Azt nem tudom, a harmadik világháborút mivel vívja meg az emberiség, de a negyediket kőbaltával fogja.˝ Tudod, az ember képes olyan károkat okozni hosszútávon környezetében, amit erényeként tüntet fel. Pedig ha engedné a természet gyógyítását, nem fájna úgy, mintha tömegének nagyságában tenné ezt. Ha most, háborog benned a te érzésed, akkor nem néztél bele a történelem folyamába. Pedig ott van; ember ember ellen hogyan győzött, mint erősebb, csalafintább, mert kívánta a másik testét, vagyonát, eltörölve annak kultúráját, övét helyezve elébe.
Nézzük embertársammal az olimpiát, ahogy néhány nemzet magyarázza kudarcát. Mindig másban keresve annak okát. Nincs bennünk irigység, vágy; mi lenne, ha helyettük tennénk a dolgukat. Meg van a saját harcunk, mit reánk kényszeríttettek mások; élnünk kell. Olyan ez… oroszlán, vagy én vagyok gyorsabb; utódot nemzhet a győztes. Talán ezért találták ki harc helyett a versengés e formáját; csak itt nem eszi meg a győztes a vesztest.
Egy jóképű férfinak készülő meglátott egy begyes-faros mosolygós nőnek látszó gyermeket, és arra gondolt, jó lenne kincsei rejtekének. Lábai közül sírva küzdöttem magam ki. Így lett anyám, meg apám, hogy ismételjem őket.
