Tűzhely, ahová leülhetsz másokhoz

Ha megkérdezed, mit takar e cím; engemet
meghatározása; vagyok ami.
Kinek szól; lehet, néked.
Vaze! Vaze! Hiányzik ez nekem?
///////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
A gondolkodó ember

Tele van véle a Föld! Visongja vérben úszó szemekkel a média.
Én meg csak a test éhségének ordító lázadását hallom, amint a kivételeken taposva rohan valahova.
/////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
A munka

Azt hallom állandóan a fülembe suttogva, hogy e tevékenység nemesít.
Akkor miért jár a többség testének roncsait rongyokba rejtve?
////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
Az alma

Karjait mellein fonva, lábát keresztbe téve, hátát a fának támasztva nézte Évát, és sajnálta nagyon, az ő teste nem alkalmas, hogy magáévá tegye. Irigyelte azt, aki az anyagba lelket lehelt, a saját arcára formálva. Mindenáron éket akart verni közéjük, ezért míves szavakkal nyújtotta feléje a tudás fájának gyümölcsét, a lázadás erényét dicsérve.
////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
Ez vala a szájnak menése...hozzád.

Tudod, fáj a szívem, amikor olvasom, hogy a megyémben uzsorakamatra  adni, és azt felvenni bátrak élnek, s hogy ennek egy csöppje milyen vihart kavar a rendőrség, a média világában.

A megélhetési bűnözés egy hajszála, ami fényre derült.  Mivel ezt magánemberként követik el, a büntetőjog és az emberi tényező csöndesen engedélyezi.

Azt, kinek a haszna, arról hallgat a fáma. Aki elköveti, az csak a hozzákapcsolódó másért vonható felelősségre, ami nem visszatartó erő. Aki szenvedő alanya, annak meg nincs vesztenivalója; se vagyona, se élete, csak a léte, aminek létrejövetele tévedésen alapul.

Akinek meg célja volna a társadalmat irányítani, az meg el van foglalva hatalmának mindenáron való biztosításával a gazdasági előnye növelésének érdekében.

Mi lenne a megoldás a húsz éves visszafejlődés megállítására, a sorok rendezésére, és a példaértékű fejlődés elindítására? Az élni és élni, hagyni? Összefogva könnyebb?

Miért kell csodálkozva mondani; nézd már! most döglött meg, amikor leszokott az evésről! A szomszéd lova miért nem döglött meg!

Mi lenne hát a megoldás?

Szerintem, ha mindenki végezné a dolgát. Az irányító végezné a feladatát, a dolgozónak engednék, keresse meg a kiadásokra a fizetési eszközt,  a törvényt betartónak csak figyelmeztetni kéne az eltévedőket,  a profit a családban maradva nemzetet alkotna, és mutatná a többinek; így érdemes.  Miért bonyolult ezen egyszerűség? A profit, és az emberi tényező nem engedi. A gonosz még mindig kecsegtetőbb, mint a jóság.

Addig marad a mesék igazsága. Meg a siránkozás; odalett Mátyás! Véle az...

Nézem körülöttem a gondolkodó ember testének egymásközelségében tomboló harcát az organikus éhség leküzdésében. Várom a felfedezés félelmét; ehető a saját teste.

Történik mindez Krisztus után a huszonegyedik század első felében, ahol a lélek lázadásában elfelejtette; miért is…

Kinek a származása vagyok? Kain? Ábel?  Szet? Mond ez néked valamit? Akarod, hogy mondjon?

Miközben a porhüvely sokaságában a természetből való elfogadás helyett harácsolásával tönkreteszi azt, hiába látva, úgy hal meg, ahogyan születik, s az enyészetté válik léte. Az idő fogságában kockát sem vetnek javaira. Egyszerűen elveszik, ha hasznosnak vélik.

Mégis Teremtőt akar játszani. Figyelmen kívül hagyva, az idő nélküle is múlik.

A profit lenne ezért a hibás? Mi is az a profit? És miért kenik reá?

A fejlődés titka, a titok fejlődése. Amikor közel érzem magamhoz a végtelent, akkor vagyok a legtávolabb tőle. Amikor kezemben emelve fájára tenném az almát, már kiszáradt, vagy tűz martaléka lett, mert a kígyó elölte. Az alma hogyan néz ki? Az még egyáltalán?

Elhagytam apámat, anyámat, testvéreimet, egy számomra nevelt idegen testért, amivel egyé váltam, hogy gyermekünk ugyanezt tegye. Visszajárok múltamba közéjük, és ápolom emlékeiket, hogy megmaradjanak bennem, hogy legyen viszonyítási alapom. Tudjak mit átadni.

Porból és vízből formálódtam, és lelket leheltek belém. Emelt fővel járok, mert hasonlítani akarok. Arcába nézve; ím itt vagyok sokaságomban múlva. Ezért elzárni másoktól: bűn, vagy üdvösség-e…

Látva a földön csúszó hengeres forma riadt szemét, ahogy gondolatomat tudja. Félek fejére lépni, mert sarkamba marhat.

Úgy válok időtlenné, hogy születésemtől fogva nő bennem a halál biztonsága. Oly teher ez a lázadás után, oly szégyenné zsúfolódott.

Látom az arcomat, mit kedv szerint szépnek, csúnyának, vagy elfogadhatónak tartanak értékrendszerükben. Hogyan fogadom vágyamét?

Izgató, mit kezdek azzal, mit emberöltőnek hívok. Elég-e üteme, hogy rombolásomhoz alkalmazkodjon.

Nézem körülöttem a gondolkodó ember testének egymásközelségében tomboló harcát. Történik mindez Krisztus után a huszonegyedik század első felében. Kinek a származása vagyok? Kain? Ábel?  Szet? A lázadás szégyenné zsúfolódott…

Színekre bontom körülöttem a csöndet. Ahogy látja a szemem. Nem gondolva arra, mit enged meg a testnek a lélek.

Meg hangokra. Hozzám viszonyítva rakosgatom erre, arra, halmokba a csoportokat, hogy egyszer – ha időm engedi – rendezhessem újra.

Meg mozgásra: látható, és láthatatlan. Okos és oktalan. Jó és fájdalmas. Építő, és romboló. Vágy és tényszerű. Célszerű, és szórakoztató. Aztán átrendezem őket, ahogy az időmbe szorult testben fejlődik a lélek. Más fontosság szerint, ami számomra változó. Osztályozom az osztályozathatatlant, mert az időt mozgással akarom legyőzni. Feszítem a húrt a test és a lélek között. Lebegtetve a mi lenne ha! Törvényeket állítok a törvényben, s ha kell, másokra kényszerítem. Mint vackában duzzogó életnyi alom. Mely egyszer csak elfogadja, mit génjeibe kódolt léte a számára, s teszi a dolgát fennmaradásáért cserébe. Hol tartok én a táplálkozási láncnak számomra jelölt helyén? Vágyom a párhuzamosok találkozására a végtelenben. Ott akarok lenni. Hiszem, hogy előnye van. Mi a párhuzamos? S a végtelen? Már nem tudom. Lényegtelenné vált, csak találkozzanak már!

A színekhez hangokat adok, meg mozgást, hangulatom szerint merevített képpé formálom, majd dimenziókba rakva szagokat társítok hozzá, aztán figyelő szemem előtt elengedem, hogy érezze, terébe szagosodott. Nem Teremtek! Csak formálom a meglévőt. Mi a különbség? Ha tudnám, Teremthetnék is. Mivel nem tudnék nálam jobbat, csak belerondítanék. Hogy így is azt teszem? Szerinted, van, aki - helyére téve mindent - megdorgáljon, mint gyermekét a szülő? Bízzak benne? Tehetek mást? Mit formáljak még, ami nem csak nékem hasznos? Nem téve kárt körülöttem. Én már tökéletes vagyok az élet és halál között a károkozásra. Nem akarok még változtatni rajta! Mit ér a víztelen könny. A kezembe lassuló mozdulat. A kapaszkodókká nemesült gondolat, ha sziklákként gördül a semmiben, és csak felfoghatatlanul értelmetlen.

Vehetném - e sorokat olvasva – úgy, mint a lélek az írás kényszerétől szabadon való száguldását, feledve a testi éhség kényszerét. Mint mókus a kerékben, lapátolom a térben az időt, levegőmbe zárva. És miért szól a dal, mégis a semmiért? Minden ember Isten akar lenni, én meg csak egészségesebben szeretnék meghalni… Nem tudom, mi nyomja vállam jobban; a teher súlytalansága, vagy a súlytalanság terhe…

Minden ember Isten akar lenni…

Érpatak, 2008-07-04

Épp rendezgettem az információimat az általam ismert századok évtizedenkénti összehasonlításához társadalmi, gazdasági, politikai, technikai fejlődés figyelembevételével, és az emberi tényező szempontja alapján, s már túl voltam néhány nagyobb csoport meghatározásán, mind az első ötven év, meg a második ötven év ívének megrajzolásán, már-már rakosgattam sorba a mozaikokat, nézve a képpé válás lehetőségét, amikor kiemelt e miliőből egyetlen csengetés szívbemarkoló kegyetlensége. Bosszantott a mának e fájó figyelmeztetése, meg az, el fogom veszíteni a szálat, amiről lehullnak a mozaik darabkái, és kezdhetem elölről az egészet. E furcsa helyzettel sodródtam az időben, mire testemben tudatára ébredt a lélek; dél van. Biztosan a postás. Hiába cipeltük át a technikai fejlődést továbbfejlesztve a huszonegyedik századba, a postás az maradt. És személyesen kellek néki. Ez viszont az én hiányosságom. Mivel a test nem éhezik, a lélek majd visszamegy a gondolatai közé. Újra kezdi munkáját. Bölcsesség van benne. Meg érdekli. Bízik tudatlanságában, hasznos, amit formál. Be tudja állítani a fejlődés motorját, mert tudja az arányokat. Már csak a többségen múlik, képes-e felismerni, és érdeke engedi-e használatát. Milyen egyszerű. Talán ezért bonyolult.

Ha egy energiahordozó már kevésbé tudja a növekvő emberiség igényeit kielégíteni, de ahhoz még elegendő, hogy megakadályozza az új felfedezését, mert nem látja benne a profitot, s a meglévőt még nem aknázta ki, gazdasági, politikai, technikai válságot hoz létre, ami nem nemzeti, földrészenkénti, hanem globális. A harc a testi fennmaradásért megtizedeli a testek halmazát, sőt alkalmas arra, hogy egy másik faj vegye át szerepét a csúcson. És a lét helye már feladható, ha nem lehet az övé. A sötét századok. Olvastam valahol.

Csak akkor döbben rá; nem tudja honnan indult el, s miért. Keresi a hibát, magát mindig szendének találva. De akkor ki a hibás? Ki a felelős a tévútért, s egyáltalán tévút e. Akkor meg mi a fene. A századelőtől indul a valami keresése, reményt adva a jobbhoz. Lassan kiderül, ami megvalósul, rosszabb az ígérttől. Egymás gyilkolásához vezet a semmiért. Tömegeket mozgósít mindkét oldalon. Aztán a megmaradtakban remény rakja tüzét; ettől csak jobb lehet. A második ötven év konszolidációval indul. A megfogalmazott tervek teljesülnek. Aztán megszületik a gondolat, és lassan testet ölt; miért ne lehetne nékem több. Kezdődik a bomlásban az útkeresés. A többséggel az elhitetés. Aztán vége a századnak. Következik az ismétlés. Kicsit másképp, kicsit lassabban, vagy gyorsabban, ameddig méri az ember az időt. Azt hiszi, követni tudja. Vajon miért téved.

Másodszor zavarja a csöndem kegyetlenül a csengő. Kezemben hivatalos levél. Dac, féltékenység, majd megmutatom én. Tudod te mennyibe, kerül egy ember útja, míg orvos lesz belőle? És az önkormányzat szerződése, ami biztosítja harácsolási lehetőségét? A város okmányirodájának alkalmazotti befolyásolása? Szerinted, ki fizeti mindezt meg? Az ellenőrző szervek csöndjét? A harcok elkezdődtek egymás ellen a lehetséges koncért. Hol is tartunk a mért időben? Könnyebb ölni érte, mint elkérni azt. A test éhségének csillapítása fontosabb a szellem táplálkozásánál. Miért nem beszélek a sötét évszázadokról? Mert nem voltam ott. És nem látom a sötétségben a figyelmeztető jeleket, hiába szagosodnak bele az időmbe.

Ez volna hát az emberi tényező…

Apropó ajtó… Balra, jobbra nyílik, vagy egyszerűen elcsusszan valahová azért, hogy megmutassa, mit rejt előled. A kilincs meg azért van, hogy segítsen, esetleg kezed pihentesd, rajta míg meggondolod akarod-e, egyáltalán ami mögötte van. Ez attól függ, a kíváncsiság erősebb-e a félelemnél, és a feledés milyen gyors.

Ha a címre veted tekinteted, látod vizuálisan magad előtt a képet. Ha kicsit nagyobb lenne, magasabb az előtte lévőnél, talán lépcsőfokként büszkélkedne. Mivel szerény, igazságos, szeretetre méltó, marad egyszerűségében. Lehet cicomázni, fényezni, cirógatni, rátaposni, Ő akkor is csak a két ajtófelet teszi fesztávolságában stabillá. Elválasztja az előtte, s utána lévő teret, nehezebbé teszi a lábatlanság gördülékenységét a szintből való kiemelkedésével. Néha tenni kéne Reá egy táblát; vigyázz! Ajtó következik!

Néha meg észre sem veszed. Vagy fáj, ha eltéveszti lábad a Helyének milyenségét. Gondoltam minderre, amikor szobám melegségéből szomjúságom cipelte testét a hűtőszekrény felé, mert benne rejlett a megoldás. Ekkor az észrevétlenség homályából valóságossá lett a fájdalom által. Mire gondoltam ekkor? Esetlenségem butaságára, de nagyon! Nejem nevető arcából felém rontott megállapítása; húsz éve ott van… most vetted észre? Fájdalmamban nevetve mondtam én is; tényleg!

Mielőtt tudatosulna benned, szájmenés csak, ami az előtted lévő papírlapon sorba szedett mondatokban szemednek mutatja magát, vagy arra gondolnál, ez véled is megtörtént már, esetleg nem érzed benne hiányodat, talán idegessé tesz, mert nem akarsz a mögötte formálódó tartalommal foglalkozni, akkor olvasd újra az eddig leírtakat, engedd át szíved a léleknek, találd meg benne a szimbólumokat, tedd példabeszéddé, s tedd ki az időbe oszlopként, az erre tévedt kíváncsiskodó elé, hogy lássa, itt járt az értelem.

Nyár van. Kikandikál a vágy a tanterem ablakán a tanítottak szemével. A nevelés megszűnt. Számadás ideje szégyenkezik a kipirult arcokon. Mutatni kéne, mi különböztet meg a másiktól. Miért lesz ez példa és irigység e nemzet felé. Akarnak e követni, vagy elveszik csak, amit nem tudok megvédeni. Valamin át kell lépnem, vagy megállva rajta, elhagyni a biztosat a bizonytalanért. Kár leszakítani a virágot. Tövén még hetekig szép. És a magokról nem is gondolkodom még.

A média ordítva kínálja a giccset a profitért. A gonoszság mindig elérhetőbbnek, jobbnak, édesebbnek mutatja magát, s elhiteti vélem, mindez rögtön az enyém lehet. Az ára már nem is érdekes. Ha belegondolnék, mibe kerül ez nékem… Születünk. Élünk valahogy, testünk halálakor meg vége létünknek. Onnan meg csak egy jött vissza. És milliók haltak meg. Tartalom nélkül mormolom az imám, hogy kárhozni képes legyek. Fel sem vetődik bennem; minek?

Ha a címre veted tekinteted, látod vizuálisan magad előtt a képet. Ha kicsit nagyobb lenne, magasabb az előtte lévőnél, talán lépcsőfokként büszkélkedne. Fáj, ha eltéveszti lábam a Helyének milyenségét. Gondoltam minderre, amikor szobám melegségéből szomjúságom cipelte testét a hűtőszekrény felé, mert benne rejlett a megoldás. Ekkor az észrevétlenség homályából valóságossá lett a fájdalom által. Nejem nevető arcából felém rontott megállapítása; húsz éve ott van… most vetted észre? Fájdalmamban nevetve mondtam én is; tényleg!

Talán milliomodszor írom le a betűk halmazából szavakká formálva a mondatokat, szemed elé téve abban a reményben, énedben elindítja a gondolatot, miért is vagy ember.

Apróság ez abban a harcban, ami a mindennapok éhségét leküzdve előtérbe kerül nálad, s talán a sokaságban bízva igaznak is tűnhet, de néha elengednek a kapaszkodók, és úgy tűnik, a mindenségből a semmisülésbe zuhansz. Látod, hogyan születsz újra, s hogyan pusztul a test, és ezzel vége. Hiszed mindezt, mert elfelejtetted honnan és hová érkezel. Nem bírod elviselni, teremtett lény vagy-e, s kíváncsi, ki hozott létre és miért. Ezerszer eljátszottál jóllakottságodban, elismernéd-e, ha felismernéd teremtődet. Addig meg bízol magadban, hogy néked mindent szabad. Méred az időt. Néha újra kezded. Aztán már mindegy.

Amikor megláttad a fejlődés motorját, és alkalmazni kezdted, csak a hasznát vágyva látni, nem érdekelt a beállítás, s hogy hová visz és milyen áron, csak menni akartál, mindegy, hová. Csak menni. Csak menni, menni.

Megijedtél hová jutottál? Nincs aki, megmondja mit mikor hogyan? Állsz a motor előtt, keresve a számodra oké beállítást, de nem tudod, miből vegyél vissza, tegyél hozzá, csak azt érzed, ez a kíváncsiság, az a félelem, ott meg a feledés. Ahogy a távolság közel kerül hozzád, úgy érzed magányodat emberi sokaságodban.

Amikor elindultál anyád ölelő karjaiból, hagyva a biztost a bizonytalanért. Amikor társért vágytál, keresve az örömöd. Amikor emlőről alig levált gyermektől többet követeltél, mint magadtól. Eszedbe jutott-e, valamit nem vittél el otthonról. És mit fogsz helyette adni.

Jutott mindez eszembe keresztlányom gyermekének keresztelőjén, amikor a pap az oltár előtt megmutatta az Úrnak a fiút, Kegyelmébe ajánlva. A fiú meg csak ismerni akarta az ismeretlen helyet, érezni kezével, szemével az ismeretlen formát, aki beszél, beszél, s válogatta számára ismerős hangokat.

Milyen egyszerű az élet… élni és élni, hagyni… nem téve tönkre azt a környezetet, ahol mindez megvalósul.

Tudod, mi a bizonytalanság jele? Ki hozza helyre azokat a hibákat, amiket te meg én és mások követtünk el, mint ember. És vajon érdemes-e egyáltalán.

A hit legyen vélünk, meg az alázat embertársaink felé…

 Napilapom délelőtti szemezgetése közben lelökte magáról takaró kezemet egy kicsinyke írás, ami szeretném, tényleg a fejlődés útja lenne. Ebben arról van szó, hogy egy városi ranggal éledező, falucska gondjában fuldokló településen a lakosság bevonásával megalakult a TANÁCSADÓ TESTÜLET, ami a lakóközösség fejlődését tartja szem előtt, akár példaértéküként is. Ez jó! Szakad ki belőlem a mai társadalom-politikai gazdasági helyzetet ismerve. Végre valami! Ébred bennem az öröm. Hiszen társadalmunk alapegysége - a család után - az önkormányzat.

Havonta egyszer átrobogok rajta, s tudod, mikor érzem, városon megyek keresztül? A téli hónapok hóesései után le van takarítva az úttestről a hó. Ennyi! És ezt érdemes megjegyezni… Apropó önkormányzat. Regényeket lehetne írni, miért hozták létre, milyen feladattal, s miért nem úgy működik, és miért engedik, hogy így legyen. Lehetne mindezt körbejárni, egyenként kibontani, felelősségteljesen megmutatni a jót, a rosszat, s hogyan lehetne tökéletesebbé tenni, kinek kell formálnia, és kinek az érdeke. Akkor talán nem lenne orvosi lóra emlékeztető. Nem lebegne célként a kölcsön vett gondolat; ej ráérünk arra még… Addig marad azon technika, hogyan vegyük el a közösből másokét a saját gyarapodásunkra. És ezt jogszerűen fogadtatva el, fényezve a vezetőt, had higgye a választó, ez kell nékünk! Addig meg nem bűn, amíg el nem fogadtatják, hogy ez pedig az.

Mivel az önkormányzat szerepének hitelessége társadalmunk alapja, amit követ a jogalkotó, alkalmazó, az ellenőrző szerv is. Ez a közös érdekük. Ha azt mondom; a profit megtalálja a saját emberét, aki képes érdekét a tömegre erőltetni, akkor saját magam ismétlem, és hogy milyen szinten jut el az emberekhez felismerésem, nem rajtam múlik.

Ez olyan, mint az orvosi ló szabadsága. Mi ez? Az orvosi ló fogalmát beléd is sulykolták. A szabadságét is tudod. Azért felelevenítem. A szabadság olyan rend, amit az emberek magukra kötelezőnek tartják önként, és jól érzik magukat benne. Esetleg követhető példaértékűként fogadnak el az erre vágyók. E kettőt engedd, hogy összefolyjon. Mi lesz belőle? Tudom, hogy tudod, de azért leírom. Ez a ma.

Ülök székemen a nyári félárnyékban, fejemben ezen gondolatokkal, mellettem, napozik a sajtóorgánum, s arra leszek figyelmes, egy gyermeknyi ember síróra fogva rimánkodik egy fagyiért. Anyja figyelemmel fordulva felé közli véle, minek a fagyi, ha úgyis szomjas leszel utána. A rimánkodó szeme felcsillan, anyjára néz, s csak kimondja; mert olyan jó hideg.

Utóirat: a hőségh árnyékában miért tépem magam... Láttál már falra hányt borsót... És Prófétát, aki sajátjai között csak koldusként szabványozták... Hogy miért futok olyan szekér után, ami nem vesz fel, amikor busszal is mehetnék... Anyám nem gondolt reám, amikor apám merevségét magába engedte... Csak jó legyen néki.

Hazudtam néked

 …én is a félelem tüzében égek.
Hitem foszlányai között hullik ki
vallástalanul kéjben izzó énem,
mint gyermek síró szájából, vágyik ki

 vajúdó testemből is a lélek.
Gyertya lángjában kormosan alszik
feledést húzva magára a kíváncsiság,
mert élni kell, ha élni hagytak még!.

 Hol van már az a paszabi reggel,
a makói ifjonti lázadás
sebezhetetlennek tűnő testtel!
Hazám undorával tol magától;

 nem viszem néki herdálni hasznát!
Állok romlón a bábeli csöndben
tartva kezemben féregnyi almát,
hagyva magára Istent és Hitet!

 Hazudtam néked!

Hazug az élet koronás Istvántól
napjaink szégyenlős kínjáig,
magányosan üvöltő farkasokban
magukat tépő kínálókig!

Mint mocsárban a kapaszkodó inda
húz magába szenvedő nemzetem,
vérző szememben-számon a titka…
Ez lenne hát nékem a végzetem?

Partján fehér szellőben állva
tiszta szívvel a szépség koldusa:
a vágy megvan, a cél még vajúdik;
csapot-papot hagyva kéne nyúlni…

2007-10-09 Nagyerdessy

Érpatak

Félelem

Arcomba suttogva ült a térdemre

és elfelejtettem a kíváncsiság

tüzében tiltakozni ellene.

Színeket nézve hallgattam a csendet,

szememből csüngő kék könnyéből fürdött,

s éreztem anyányi melegét.

Jó volt és nagyon, meg szép és gyönyörű

és barát, meg ellenség és tőrdöfő,

s hagytam ültében mozdulatlanul.

Az álom körbe szállt a sötétségben,

a vágy dühösen fordult el szívemből;

lassuló idő terébe fakult.

A hideg csípte ujjaim hegyén

jelenét a hó fölötti légben,

és fájt a mút a jelen a jövő,

bár nem tudtam már mérni mennyi volt és

mennyi van még hátra, csak sietnem kell

kiáltotta súgva bennem egy hang,

újra és újra és újra és újra!

És el elejtettem a kíváncsiság

tüzében tiltakozni ellene.

2008-01-06 Érpatak

Nagyerdessy Mihály

Ez a vers sokakat elgondolkodtat, megoszt, félelembe menekít. Elemzők fognak vitatkozni arról, miről, kinek szól, és miért született meg. Sokan félremegyarázzák, politikai céljaikra húzzák, de kevesen értik meg, fogadják magukba. Aki megérti, ez egy hajnali gyötrelem, az visszatér hozzá, ajánlja másoknak.  Én meg tudom, így segítettem az embereknek;  leírtam:

Hajnali gyötrelem

Lassul bennem már a félelem.
Hideg tüze mellett melegre várva
szemem gyertya lángjába fakul.
Se kíváncsi kín, se érzelem,
negyven magammal enni akarva
kezemben éhség ingere mozdul.

Gyógyszer mérge köti gúzsba lelkem,
ordítón tomboló és mogorva
dühével csorba kése élén
cseppnyi vérében virágba vadul
mint földtől szabadult sikító magva
izzadó jövőjén, kegyelmetlenül.

Hangjában eszi az aszfalt a gumit.
Nehéz lába a pedálon őrjöng
s a hajnali csend félrehúzódik,
az száguld mint partjáról a nehéz rönk.
Lehet hogy féltékeny ember volt talán,
ki magára ismerve belejajdult?!

Tomboló hajnali gyötrelem ez
ahogy vajúdik a holnap a mában.
Beteg lelkek képei csüngnek
fénytelen szemükkel rácsra feszülve.
Menthető termékei a mának
a jövő növekvő szemétdombján!

 
Nagyerdessy Mihály
Nagykálló 2007-12-22

Minek, hogyan, miért…

Én még emlékszem arra, amikor a „pottyantós WC”-ben bokáig tolt glottgatyával ültem a sokszínű legyek zümmögésében, kezemben könyvvel, aminek hőseivel harcoltam a jó érdekében! Voltam „indiántörzsfőnök”, enyém volt a csillogó hatlövetű, bőrébe bújtam Piszkos Frednek, „tomszójer” és Nemecsek is lehettem. Elrejtőztem „tamás bátyó” kunyhójába, és bejártam hőseimmel a föld számomra elérhetetlennek tűnő helyeit. Büszkén kiáltottam ki a tyúkok, malacok, tengeriszárak közé; és mégis mozog a föld!

Ma meg kezed ha nyúl egy színes cd-én rejtőző film felé, s mellette könyv szerénykedik, mond melyiket választod?

Húgom kisebbik fia – általános iskola alsó tagozat – szerint a film nézése közben nem kell gondolkodnia, csak nézni és kész… gyorsabb is.

Egyik menő gimnázium végzősei felolvasták néhány prózám és versem egy író-olvasó rendezvényen. Ami elszomorított, nem tudták az írásjelek szerint… a szöveghűség pedig gyalázatos volt. Ezek a gyerekek – beszélgetésünkből tudtam meg – színészek vágytak lenni…

Több ilyen találkozón – nevezzük inkább bemutatkozásnak – vettem részt. Sok volt a nyugdíjas, kevés középkorú, a fiatalok inkább csak szüleiket kisérték el. Saját tapasztalatom alapján, az írónak-költőnek bemutatott ember nem engedte közel magához a kíváncsiakat, és egymáshoz is hidegek voltak. A közönség meg inkább a bulvárt várta… Őszintén mondva… Kurvaszar érzésem volt! Ez a csúnya mondat nem öncélú!

Arra a kérdésemre, hogy olvasnak-e naponta, és hangosan szoktak-e? Értetlen mosoly volt a válasz. Értetlen nevetés meg akkor, amikor válaszként kérdeztem, szoktak-e énekelni otthon, hangosan, vagy csak magukban?

Találkoztam egy napilap főszerkesztőjével, akinek felajánlottam azt, hogy heti egy cikk az irodalomról… csodát tenne megyénkben, és a napilap olvasottságát, esetleg példányszámát is növelné. A válasz egyszerű és tömör volt. Figyeld a sorrendet! „Nincs rá igény, egyébként sem profilunk”! Szomorúan jöttem el tőle; hogyan várja el hogy olvassák, ha nem profilja a kultúra… pedig két irodalommal foglalkozó szerkesztője is van…

Az internet csodákra képes. Sok hírportál foglakozik véle. Sok önálló oldal bizonyítja, szükség van rá! Érdekes, hogy még nem mindenütt fedezték fel, a kultúra része és egyben információszerzés forrása az írás-olvasás. Nem értem, miért nincs helye az indító oldalon. Miért irányít a bulvár, és a videó felé. Ami a fejemben van, azt valósítom meg… érdekeljen már az, mit teszek véle!

Sok irodalmi-művészeti kör létezik megyei és országos szinten. Taglétszámuk jelentős. Tartalmuk irányított. Látszik rajtuk, boldogok, mert nem csak keresnek, hanem találni is akarnak. Tudod mi szomorít el mégis?! Nincs műhelymunka!

Tudod mi bánt engem?!

Hogyan értsük meg egymást mi emberek, ha csak a beszéd marad… írás, könyv nélkül… hogyan figyelmeztessük nemzedékeinket arra, hülyeséget csinál…

Én elkezdtem a szájmenés blogomban a változás bejegyzéstől az olvasás, írás alapoktól való feldolgozását.

Tudod, ezek a kimerevített képek csak arra valók, kezed eldöntse szemed láttán, most film, vagy könyv!

A hit legyen véled barátom! Meg az alázat embertársaid felé!

Érpatak, 2007-11-21 Nagyerdessy Mihály