Apropó ajtó… Balra, jobbra nyílik, vagy egyszerűen elcsusszan valahová azért, hogy megmutassa, mit rejt előled. A kilincs meg azért van, hogy segítsen, esetleg kezed pihentesd, rajta míg meggondolod akarod-e, egyáltalán ami mögötte van. Ez attól függ, a kíváncsiság erősebb-e a félelemnél, és a feledés milyen gyors.
Ha a címre veted tekinteted, látod vizuálisan magad előtt a képet. Ha kicsit nagyobb lenne, magasabb az előtte lévőnél, talán lépcsőfokként büszkélkedne. Mivel szerény, igazságos, szeretetre méltó, marad egyszerűségében. Lehet cicomázni, fényezni, cirógatni, rátaposni, Ő akkor is csak a két ajtófelet teszi fesztávolságában stabillá. Elválasztja az előtte, s utána lévő teret, nehezebbé teszi a lábatlanság gördülékenységét a szintből való kiemelkedésével. Néha tenni kéne Reá egy táblát; vigyázz! Ajtó következik!
Néha meg észre sem veszed. Vagy fáj, ha eltéveszti lábad a Helyének milyenségét. Gondoltam minderre, amikor szobám melegségéből szomjúságom cipelte testét a hűtőszekrény felé, mert benne rejlett a megoldás. Ekkor az észrevétlenség homályából valóságossá lett a fájdalom által. Mire gondoltam ekkor? Esetlenségem butaságára, de nagyon! Nejem nevető arcából felém rontott megállapítása; húsz éve ott van… most vetted észre? Fájdalmamban nevetve mondtam én is; tényleg!
Mielőtt tudatosulna benned, szájmenés csak, ami az előtted lévő papírlapon sorba szedett mondatokban szemednek mutatja magát, vagy arra gondolnál, ez véled is megtörtént már, esetleg nem érzed benne hiányodat, talán idegessé tesz, mert nem akarsz a mögötte formálódó tartalommal foglalkozni, akkor olvasd újra az eddig leírtakat, engedd át szíved a léleknek, találd meg benne a szimbólumokat, tedd példabeszéddé, s tedd ki az időbe oszlopként, az erre tévedt kíváncsiskodó elé, hogy lássa, itt járt az értelem.
Nyár van. Kikandikál a vágy a tanterem ablakán a tanítottak szemével. A nevelés megszűnt. Számadás ideje szégyenkezik a kipirult arcokon. Mutatni kéne, mi különböztet meg a másiktól. Miért lesz ez példa és irigység e nemzet felé. Akarnak e követni, vagy elveszik csak, amit nem tudok megvédeni. Valamin át kell lépnem, vagy megállva rajta, elhagyni a biztosat a bizonytalanért. Kár leszakítani a virágot. Tövén még hetekig szép. És a magokról nem is gondolkodom még.
A média ordítva kínálja a giccset a profitért. A gonoszság mindig elérhetőbbnek, jobbnak, édesebbnek mutatja magát, s elhiteti vélem, mindez rögtön az enyém lehet. Az ára már nem is érdekes. Ha belegondolnék, mibe kerül ez nékem… Születünk. Élünk valahogy, testünk halálakor meg vége létünknek. Onnan meg csak egy jött vissza. És milliók haltak meg. Tartalom nélkül mormolom az imám, hogy kárhozni képes legyek. Fel sem vetődik bennem; minek?
Ha a címre veted tekinteted, látod vizuálisan magad előtt a képet. Ha kicsit nagyobb lenne, magasabb az előtte lévőnél, talán lépcsőfokként büszkélkedne. Fáj, ha eltéveszti lábam a Helyének milyenségét. Gondoltam minderre, amikor szobám melegségéből szomjúságom cipelte testét a hűtőszekrény felé, mert benne rejlett a megoldás. Ekkor az észrevétlenség homályából valóságossá lett a fájdalom által. Nejem nevető arcából felém rontott megállapítása; húsz éve ott van… most vetted észre? Fájdalmamban nevetve mondtam én is; tényleg!
