Napilapom délelőtti szemezgetése közben lelökte magáról takaró kezemet egy kicsinyke írás, ami szeretném, tényleg a fejlődés útja lenne. Ebben arról van szó, hogy egy városi ranggal éledező, falucska gondjában fuldokló településen a lakosság bevonásával megalakult a TANÁCSADÓ TESTÜLET, ami a lakóközösség fejlődését tartja szem előtt, akár példaértéküként is. Ez jó! Szakad ki belőlem a mai társadalom-politikai gazdasági helyzetet ismerve. Végre valami! Ébred bennem az öröm. Hiszen társadalmunk alapegysége - a család után - az önkormányzat.
Havonta egyszer átrobogok rajta, s tudod, mikor érzem, városon megyek keresztül? A téli hónapok hóesései után le van takarítva az úttestről a hó. Ennyi! És ezt érdemes megjegyezni… Apropó önkormányzat. Regényeket lehetne írni, miért hozták létre, milyen feladattal, s miért nem úgy működik, és miért engedik, hogy így legyen. Lehetne mindezt körbejárni, egyenként kibontani, felelősségteljesen megmutatni a jót, a rosszat, s hogyan lehetne tökéletesebbé tenni, kinek kell formálnia, és kinek az érdeke. Akkor talán nem lenne orvosi lóra emlékeztető. Nem lebegne célként a kölcsön vett gondolat; ej ráérünk arra még… Addig marad azon technika, hogyan vegyük el a közösből másokét a saját gyarapodásunkra. És ezt jogszerűen fogadtatva el, fényezve a vezetőt, had higgye a választó, ez kell nékünk! Addig meg nem bűn, amíg el nem fogadtatják, hogy ez pedig az.
Mivel az önkormányzat szerepének hitelessége társadalmunk alapja, amit követ a jogalkotó, alkalmazó, az ellenőrző szerv is. Ez a közös érdekük. Ha azt mondom; a profit megtalálja a saját emberét, aki képes érdekét a tömegre erőltetni, akkor saját magam ismétlem, és hogy milyen szinten jut el az emberekhez felismerésem, nem rajtam múlik.
Ez olyan, mint az orvosi ló szabadsága. Mi ez? Az orvosi ló fogalmát beléd is sulykolták. A szabadságét is tudod. Azért felelevenítem. A szabadság olyan rend, amit az emberek magukra kötelezőnek tartják önként, és jól érzik magukat benne. Esetleg követhető példaértékűként fogadnak el az erre vágyók. E kettőt engedd, hogy összefolyjon. Mi lesz belőle? Tudom, hogy tudod, de azért leírom. Ez a ma.
Ülök székemen a nyári félárnyékban, fejemben ezen gondolatokkal, mellettem, napozik a sajtóorgánum, s arra leszek figyelmes, egy gyermeknyi ember síróra fogva rimánkodik egy fagyiért. Anyja figyelemmel fordulva felé közli véle, minek a fagyi, ha úgyis szomjas leszel utána. A rimánkodó szeme felcsillan, anyjára néz, s csak kimondja; mert olyan jó hideg.
Utóirat: a hőségh árnyékában miért tépem magam... Láttál már falra hányt borsót... És Prófétát, aki sajátjai között csak koldusként szabványozták... Hogy miért futok olyan szekér után, ami nem vesz fel, amikor busszal is mehetnék... Anyám nem gondolt reám, amikor apám merevségét magába engedte... Csak jó legyen néki.
