Minden tiszteletem annak az embernek, aki megvallja hitét, és embertársai elé teszi megmérettetésre, vagy követésre ajánlva.
Én szeretem az ilyen embereket. Talán azért, mert kitartó, nem erőszakos, vagy alattomos, nem akar becsapni, meggyőzni, milyen hülye vagyok, ha nem látom az általa képviseltek erényeit, eredményeit. Csak megmutatja, és kiáll mellette. Tiszteletben tartja másságom, de kíváncsiságom felkelti az övé iránt. Beszélgetni akar velem. Meghallgatni engem. Segít eligazodni önmagamban önmagamhoz mérten. Értékrendet mutat magából. Mért hogyanjának mikéntjét, ami nála működik. És sorolhatnám pro és kontra azt, amit mutat, és amit én látok. Aztán beszélhetnék még arról is, mit akarok én látni, hogyan, s miért. Meg arról is, miért akarom ámítani magam.
Hogy miért jutott eszembe e gondolatdömping? Ültem székemen a kora tavaszi napsütésben, hátamat a meleg sugaraknak dűtve, amikor négy férfi köszönt reám jólöltözöttségükből, hónuk alatt könyvekkel, vállukon közepes alakú táskával. Meglepődtem, mert a mi szegénységünkben szokatlan eme jólöltözöttség, és nemigazán beszélgetnek egymással az emberek. Azt mondják, ezt hozta a politika eme fázisa. Hamar kiderült, hogy meg akarják mutatni hitüket, s azt, miért jobb az, mint a többi, s mi nekem belőle a követési előnyöm anyagilag, és lelkileg. Furcsállották ugyan, amiért nem ismertem fel egyből az ő igazukat, s nem álltam követőik közé. Néhányszor próbálkoztak még, majd lenézően távoztak.
Én meg ültem Jézussal a szívemben féltéli öltözetemben a székemen, és élveztem a tavaszi Nap sugarának cirógatását arcomon, kezemen, és engedtem, hogy bebújjon ruhám alá is. Vártam a nyarat, hogy árnyékban majszolhassam a gyümölcsét.
2010-04-30
