Színekre bontom körülöttem a csöndet. Ahogy látja a szemem. Nem gondolva arra, mit enged meg a testnek a lélek.
Meg hangokra. Hozzám viszonyítva rakosgatom erre, arra, halmokba a csoportokat, hogy egyszer – ha időm engedi – rendezhessem újra.
Meg mozgásra: látható, és láthatatlan. Okos és oktalan. Jó és fájdalmas. Építő, és romboló. Vágy és tényszerű. Célszerű, és szórakoztató. Aztán átrendezem őket, ahogy az időmbe szorult testben fejlődik a lélek. Más fontosság szerint, ami számomra változó. Osztályozom az osztályozathatatlant, mert az időt mozgással akarom legyőzni. Feszítem a húrt a test és a lélek között. Lebegtetve a mi lenne ha! Törvényeket állítok a törvényben, s ha kell, másokra kényszerítem. Mint vackában duzzogó életnyi alom. Mely egyszer csak elfogadja, mit génjeibe kódolt léte a számára, s teszi a dolgát fennmaradásáért cserébe. Hol tartok én a táplálkozási láncnak számomra jelölt helyén? Vágyom a párhuzamosok találkozására a végtelenben. Ott akarok lenni. Hiszem, hogy előnye van. Mi a párhuzamos? S a végtelen? Már nem tudom. Lényegtelenné vált, csak találkozzanak már!
A színekhez hangokat adok, meg mozgást, hangulatom szerint merevített képpé formálom, majd dimenziókba rakva szagokat társítok hozzá, aztán figyelő szemem előtt elengedem, hogy érezze, terébe szagosodott. Nem Teremtek! Csak formálom a meglévőt. Mi a különbség? Ha tudnám, Teremthetnék is. Mivel nem tudnék nálam jobbat, csak belerondítanék. Hogy így is azt teszem? Szerinted, van, aki - helyére téve mindent - megdorgáljon, mint gyermekét a szülő? Bízzak benne? Tehetek mást? Mit formáljak még, ami nem csak nékem hasznos? Nem téve kárt körülöttem. Én már tökéletes vagyok az élet és halál között a károkozásra. Nem akarok még változtatni rajta! Mit ér a víztelen könny. A kezembe lassuló mozdulat. A kapaszkodókká nemesült gondolat, ha sziklákként gördül a semmiben, és csak felfoghatatlanul értelmetlen.
Vehetném - e sorokat olvasva – úgy, mint a lélek az írás kényszerétől szabadon való száguldását, feledve a testi éhség kényszerét. Mint mókus a kerékben, lapátolom a térben az időt, levegőmbe zárva. És miért szól a dal, mégis a semmiért? Minden ember Isten akar lenni, én meg csak egészségesebben szeretnék meghalni… Nem tudom, mi nyomja vállam jobban; a teher súlytalansága, vagy a súlytalanság terhe…
Minden ember Isten akar lenni…
Érpatak, 2008-07-04
