Épp rendezgettem az információimat az általam ismert századok évtizedenkénti összehasonlításához társadalmi, gazdasági, politikai, technikai fejlődés figyelembevételével, és az emberi tényező szempontja alapján, s már túl voltam néhány nagyobb csoport meghatározásán, mind az első ötven év, meg a második ötven év ívének megrajzolásán, már-már rakosgattam sorba a mozaikokat, nézve a képpé válás lehetőségét, amikor kiemelt e miliőből egyetlen csengetés szívbemarkoló kegyetlensége. Bosszantott a mának e fájó figyelmeztetése, meg az, el fogom veszíteni a szálat, amiről lehullnak a mozaik darabkái, és kezdhetem elölről az egészet. E furcsa helyzettel sodródtam az időben, mire testemben tudatára ébredt a lélek; dél van. Biztosan a postás. Hiába cipeltük át a technikai fejlődést továbbfejlesztve a huszonegyedik századba, a postás az maradt. És személyesen kellek néki. Ez viszont az én hiányosságom. Mivel a test nem éhezik, a lélek majd visszamegy a gondolatai közé. Újra kezdi munkáját. Bölcsesség van benne. Meg érdekli. Bízik tudatlanságában, hasznos, amit formál. Be tudja állítani a fejlődés motorját, mert tudja az arányokat. Már csak a többségen múlik, képes-e felismerni, és érdeke engedi-e használatát. Milyen egyszerű. Talán ezért bonyolult.
Ha egy energiahordozó már kevésbé tudja a növekvő emberiség igényeit kielégíteni, de ahhoz még elegendő, hogy megakadályozza az új felfedezését, mert nem látja benne a profitot, s a meglévőt még nem aknázta ki, gazdasági, politikai, technikai válságot hoz létre, ami nem nemzeti, földrészenkénti, hanem globális. A harc a testi fennmaradásért megtizedeli a testek halmazát, sőt alkalmas arra, hogy egy másik faj vegye át szerepét a csúcson. És a lét helye már feladható, ha nem lehet az övé. A sötét századok. Olvastam valahol.
Csak akkor döbben rá; nem tudja honnan indult el, s miért. Keresi a hibát, magát mindig szendének találva. De akkor ki a hibás? Ki a felelős a tévútért, s egyáltalán tévút e. Akkor meg mi a fene. A századelőtől indul a valami keresése, reményt adva a jobbhoz. Lassan kiderül, ami megvalósul, rosszabb az ígérttől. Egymás gyilkolásához vezet a semmiért. Tömegeket mozgósít mindkét oldalon. Aztán a megmaradtakban remény rakja tüzét; ettől csak jobb lehet. A második ötven év konszolidációval indul. A megfogalmazott tervek teljesülnek. Aztán megszületik a gondolat, és lassan testet ölt; miért ne lehetne nékem több. Kezdődik a bomlásban az útkeresés. A többséggel az elhitetés. Aztán vége a századnak. Következik az ismétlés. Kicsit másképp, kicsit lassabban, vagy gyorsabban, ameddig méri az ember az időt. Azt hiszi, követni tudja. Vajon miért téved.
Másodszor zavarja a csöndem kegyetlenül a csengő. Kezemben hivatalos levél. Dac, féltékenység, majd megmutatom én. Tudod te mennyibe, kerül egy ember útja, míg orvos lesz belőle? És az önkormányzat szerződése, ami biztosítja harácsolási lehetőségét? A város okmányirodájának alkalmazotti befolyásolása? Szerinted, ki fizeti mindezt meg? Az ellenőrző szervek csöndjét? A harcok elkezdődtek egymás ellen a lehetséges koncért. Hol is tartunk a mért időben? Könnyebb ölni érte, mint elkérni azt. A test éhségének csillapítása fontosabb a szellem táplálkozásánál. Miért nem beszélek a sötét évszázadokról? Mert nem voltam ott. És nem látom a sötétségben a figyelmeztető jeleket, hiába szagosodnak bele az időmbe.
Ez volna hát az emberi tényező…
