A testem kereste helyét abban a korban, ahol a magyar szocialista munkáspárt irányította a tömegek álmát jelenükben, és félt a sötét szobában a másságától.
Most a bennem lévő fejlődőképes lélek így gondolja, de nem lát reá, mert benne van nyakig… Az éhség csillapítódott… tárgyak vették körül hasznára az embert… a kíváncsiság, ha eldobjuk mi lesz…
Aztán ez lett. Lerombolva minden, mit lehetett… az erősebb mágnes újrarendezte a vasreszeléket…
Egy régi gondolat mosolyog bennem a szakközépiskola éveinek valamelyikéből; akkor van a baj, ha a hatalmon lévők már nem… a hatalomra vágyók még nem…
Egy másik kép is vigyorog bennem… Mutatják, a kirakatban lévő mind az enyém lehet, ha ellenértékét adom cserébe… de súg valaki; öld meg, úgy egyszerűbb! Van benne valami… a börtönök túlzsúfoltak, kevesebb a büntetés, mert szűk már a hely… Újabb börtönök kellenének… Vagy valami más?!
Ülök magányomban a pult mögött, szobányi áruval zsúfolt csöndben, négy tükörtojásban gyönyörködve, kezemben friss pirítóssal, paprika-paradicsom buja illatában, január végén egy délelőtt folyamán a gyógyszerek beszedése közben. Élvezem minden számba vett falat imását, ami csak nekem, csak itt, csak most hatását adja. Várom, valaki behozza a pénzét, teste álmának egy darabját víve cserébe… egész álomra úgysem telik... A lélek meg álmatlanul forgolódik benne.
Az egyik tanárom szavai csüngnek fülemben (aki nem érti tanítja)… a jó írásban először idővel a hely, aztán a hogyan mikéntje, és utat is mutatni kéne a tanulságban néki…
Így született meg a
Paszabi reggel
Még várnak az álmok
az ágyam előtt,
még égnek a lámpák
a házak előtt,
még alszik az utca
a hajnal alatt,
de látod amott az embert?!
Belépni készül a csöndbe!
Vállán fénylő pengéjű
acélkasza villan,
az övébe szúrt
kaszakő boldogan
libben, s háta mögött
korcs lesi biztos lépteit,
és néha-néha kuncog!
Na! Ez egy 1973-as gondolat! Tudom fejből! Fontos nékem! Elemezni akarod? Forma, ritmus, képek, mondanivaló, te dolgod. Én élvezem így azóta is! Helyemen tart! Minek, minek! Csak! Old meg, ha érdekel! Tied a pálya!
Azt mondják, ma nyíltan, tömören, humorosan, álmot adóan, vagy azt megerősítően kel írni, mert az idő rohan, és az éhség és a félelem kart öltve jár mérgezve a lélek megfoghatatlanságát… Aztán jön az APEH, hátha talál valamit… Jól kivan ez dolgozva!
Fejlődni pedig kel! Na de hova! Össze-vissza azért nem érdemes! Bizony ám!
Miközben gyomromban dolgoznak… ebből szénhidrát, abból vizelet, meg széklet (test számára felesleg), meg fing lesz, hangos, vagy szertelen… Vagyis időbe szorulva végzi a lélek a testben a fönnmaradásához szükséges kódolt dolgokat, az agy (hűlő, tehén, a jobb és a bal) próbál számára kiutat keresni fennmaradása érdekében. Tudod mióta kíséri az embert a félelem?! Amióta az ismeretlent nem kapja készen bizonyságul!
Milyen szépen írok mi?! Hát ez van! Folytatom! Na ná! Tedd le! Akkor nem tudod meg, mi lesz a vége, s hogyan jutok el odáig!
Szóval, a hűlő, a tehén, a jobb és a bal… Az agy azzal foglalkozik, hogyan tudná feltörni az időbe rejtett titkát… a lélek a testét magával tudja cipelni együtt maradása érdekében… és mégis ember maradjon. A parancsok el vannak rejtve… és nem engedi az agy, hogy az ember belepiszkáljon… Miért jó az arány? Miért ne volna jó! Na itt van a miként hogyanja a miértre! Elfelejtettük volna… tiltott gyümölcs talán! Mérőeszköze a fényév… (amit a fény egy év alatt tesz meg)
A távolság múlttá teszi a jövőt. E sárgolyó miért tart, enged magába, de el soha! Miért kellünk, s minek kel minékünk! Álmodozunk a csillagokról, de dühünkben tönkre tesszük létünkkel e el nem hagyható helyet!
Tudod miért van a nődnek két melle?!? Hogyha az egyiket megunod… ezért nem is egyforma! Kényelmi szempont… hogy nézne ki eggyel! Mint te két fejjel! Luxus apám! Luxus! Vagy talán másért? Tudnom kellene? Mond miért! Csak használni kel… elviselni… megtalálni benne a szépséget… Élnek eggyel is… mert élni muszáj… úgy is!
A fiatalok olykor megkeresnek egy-egy adathordozóval, mert számukra érdekes, és mit szólok hozzá. Nyelv ki, lemez be, és fuccs a lustálkodásnak! A művészek néha az egyszerűségben keresik a bonyolultságot… néha a bonyolultságban az egyszerűséget. Ilyenkor eszembe jut, milyen lehetett a tűz első látása… napjainkban hasznossá tétele… És az idő csak folyik, és folyik! Mindenki máskép lát egy képet… pedig a szem egyformán épül fel mindenkinél!
A távolság megbecsülése dönt. A közellévő nagyobbnak tűnik, a távolabbi kisebbnek… a kettő közötti távolság mennyi?! Azt még belátom, négy évig megy a fény folyamatosan, az négy fény év… ha hetvenezer éve indult felém… felmerül e bennem, ott van e még! A változást követendőn nincs hetvenezer évem! Én az idő fogja vagyok! Annak képzelem magam!?
Ha szarba lépek, büdös a lábam… ha vízbe, akkor vizes lesz… ha az időbe tenném a testem, idős lenne… Nem engedhetem meg magamnak, megmondjam pontosan, milyen vastag az a hajszál, és hol van, ami a zsenit elválasztja az őrülttől… s én hová tartozom…
Igen! A félelem, a kétség, hogy mik vagyunk, s minek, és miért pont ezen e helyen, ebben az időben…
Ha már annyira kellet a tudás fájáról az a bizonyos alma, akkor miért a nő! Okosabbnak akart látszani, vagy egyszerűen buta volt, esetleg rákenték csak! Ha ágára tennénk vissza, bűnünk megbocsátanák…
Elvagyok magamban magammal… tiszta forrásból iszom… hiányzik a csoda mi más emberekben mozdul a percekkel napokká érve az években, testéhez mérteni léptékben…
Van egy elgondolás. A létra tetején állva mellettünk van a gorilla, aki elfogadta a természetet, és reá bízta létét, vagy nem létét… s vagyunk mi, a lázadók… Te szerinted ki győz ezen eszeveszett lassulásban…
A fényév és a kultúra… ha alapul vesszük a tényt, hogy ami nem képes fejlődni tovább, az magát alátemetve összeomlik, s csak hosszú vajúdás után alakul valami mássá, akkor mi emberek, most hol tartunk?! Szeretnéd tudni mi?!? Földi léptékben, vagy csak úgy…
Már tudom. Ha nem vagy képes megismerni a másikat, félelmed dühöt gerjeszt, és képes vagy másságáért megölni azt…
Szép jövőd van barátom! És nékem is!
Na Istened Áldjon… engem is…
Én nem akarok mást, csak családom nyelvi csoportjával nemzetté válva a nemzetek között, keresve meg azt a tudást, ami félelem nélkülivé teszi az emberi társadalmat a fejlődés útján, egymás értékeit becsülve… Példa e a legnagyobb alommal, és legkisebb tenyészidővel rendelkező faj… vagy csak halhatatlanná kéne lenni…
Elevenen él bennem egy kép… sokkol, idegesít, magára húz, figyelmeztet és megaláz… attól függően, milyen gondolattal közelítek hozzá… hidegen, fásultan, vagy érzelemmel csordultan… Hevesebben ver a szívem… szabadítanám magam a hatás alól… A nyolcvan évesnek hamarabb eszébe jut első szerelme, mint unokáinak neve…
A földön fekvő kézzel-lábbal kúszik láthatón biztos pontot keresve a talpra álláshoz, a sárban tükröződő felület közepe felé… közben érthetetlenül motyog valamit. A társai jönnek, mennek… Van aki elfordítja testét mosolyával. Van aki megáll csóválva fejét, s van aki leguggol hozzá, gajdol valamit, majd belenyomja arcát a fojtó semmibe, kíváncsian várva hogyan reagál… Van aki szurkol néki…. még nem tudni kinek és minek… Akinek portája előtt történik mindez, unva a kutyája ugatását, felemeli, s arrébb húzza a jószág látókörén túlra, és elengedi, hogy az idő megoldja… Föntről sem avatkoznak bele… láthatólag!
A kocsma közelsége teszi? Vagy valami más…
A tanulság… tanítás…
A rendőr megállít egy kerékpáron tömött zsákot tolót… Mi van a zsákban Jóska… Hát dudva… Miközben a megszólított gyömöszöli vissza, a kérdező magában megállapítja, milyen rendes ez a fiú. Tisztelet kezd ébredni benne. Egymástól hallótávolságon túlra távolodva a zsákot toló kuncogva megjegyzi társa felé bazsalyogva, na így kel biciklit lopni Pista! És haladnak tova…
2007-01-30
