Mostanában azon gondolkodom, van-e értelme reá világítani azokra a dolgokra, amik az emberek életkörülményeit javítottak - az álam által szavatolva – szolgálni. És ugye mi van helyette. Él e véle a döntésképesség állapotában lévő, vagy visszaél. És milyen szankciókat vonz ez az állapot. Követhető példaként ajánlja magát, vagy akkor most mi van, gondolattá vedlik. Van-e akarat a hibákkal való szemben állítás után az embert szolgálni, vagy csak a profit emberének alkalmazkodása a lényeg. És milyen szándékosan következetes hátrány éri azt, aki felhívja a figyelmet arra, ami van. Mindezek után - ha van, aki felvállalja mindezt - muszáj elleheníteni, még úgy is, hogy életét veszítse?
Rövid tényfelsorolás. A történet helye a megyei önkormányzat kórháza. A bekerülés oka. A gerinc jobb oldalán, vese tájékon erős, szinte elviselhetetlen fájdalom minden testhelyzetben, és e fájdalom testbeli sugárzása, szagokra, illatokra azonnali hányás. A vágy, ennek okának feltárása, megszüntetése, vagy elviselhetővé tétele. Teljes bizalom az orvos tudása, akarata helyessége felé a gyógyulás érdekében. Ezt nevezhetem akár öncélúnak is. A fogadás; - sürgősségi ellátás után a belgyógyászat első emeletén – pótágy, széken a táska, benne a szükséges tárgyakkal, ablakba pakolás a betegszekrény hiány miatt. Többnapos ilyen lét után főorvosi szemle előtt a nővérke legfontosabb teendője, látszólag megszüntetni a hiányosságokat; szekrényhiány, kacsa, szagok, mert legalább addig legyen meg az elvárt rend, amíg a szemle tart, mert hinni akarja, azt a képet állítja ki magáról; ő, jól dolgozik! Aztán a következő szemléig majd csak lesz valahogy. Az időpontot úgyis tudja előre. Ez van! Mosolyoghatnék akár mindezen… De nem tudok. Még azon sem, hogy a gyógyszereimet hiányosan kapom meg, és amit kapok, azok része ismeretlen számomra, mert csak hasonló. S ha meg akarom szüntetni ezen állapotot, akkor problémás beteg vagyok. A következő szint; rutin-protokoll vizsgálatok sora, mert fingja sincs a kezelő orvosnak, mi lehet a tüneteim oka. Meg felelősség áttolás is. A vége úgyis az, valamibe bele kell halnom, ha eddig hagytam a testem tönkremenni! Szóval egy heti próbálkozás után hazaengednek, mert minden nagyon szép, minden nagyon jó, meg heppi, de a betegségem az marad, viseljem el, mert ez a dolgom! Segítség csak magam lehetek, meg a halál! Dehogy mondják ezt ki! Sugallják! Fél szavakból is ért az ember. Itt tessék aláírni! Nem adtam a kézjegyem. Minek, ha csak azért vagyok fontos, hogy aláírásommal igazoljam…. Elengedtek minden pír nélkül. A kezelőorvosnak nincs több ideje reám, fontos teendői miatt. Elmenőben láttam kávézni a távolabbi büfé előtt nevetve a hasonszőrűekkel.
… biztos vagyok benne, fedni fogja magát papíron, ami alapján ő fedhetetlen. És abban is, hogyan fognak legközelebb fogadni, a bennem lévő léleknek nyűgös lesz a testem. Ne keresd, milyen párttöbbségben van a fenntartó szerv! Ne keresd, ki pénze a fontosabb! Az orvosnak az a dolga, a legjobb tudása szerint gyógyítson a körülményekhez képest. És itt jelenik meg az emberi tényező, mint irányítást önmagának követelő.
Szerinted mennyi időt fordít a gyógyításból az orvos arra a papírmunkára, hogy fedezze a hibáit az illetéktelen szemek elől? És mi is az a hiba? Belehalni meg úgy is kell valamibe. Hogy nem az ellen kezeltek? Pechem volt. A lényeg, papíron minden rendben van. Hogy ehhez miért kell az én aláírásom?
A hit legyen véled barátom! Meg az alázat embertársaid felé, abban a reményben, az én esetem egyedi eset! Mond!? Messze még a feltámadás?!? Érdemes addig meghalnom? Van alternatíva? Kérek húsz dekagrammot belőle! Elég az nékem éhség ellen… Csak hasonló?!. Na! Kitörölhetem a seggem véle!
