Van egy vicc, ahol nevetségessé válik, az először cselekszel, aztán gondolkozol, vagy először gondolkozol, aztán cselekszel gondolat. Ismered biztos, és addig érdekes, ameddig nem velem történik meg, mert akkor fáj. Nagyon fáj!És az igazságszolgáltatás meg nem tudja, kié az igazság, mert az igazság relatív, meg a jogszabályozás elbizonytalanítja az állampolgárt, és a szabályt betartókat is. Aztán marad, a majd én megoldom. Marad, mert más nem látható. Azért furcsa lenne, ha azokat, akik valami miatt sértetté váltak, jól bezárnák, mert ugye a többséget mégsem lehet rács mögé dugni.

Utam pihenésében hallgattam egy érdekes történetet. Hogy miért adom tovább? Mert jó az a gondolat, nem vélem történt meg. Szóval hallgatom. Szomorúan mondja egy önfoglalkoztató (legyen kereskedő), hogy feleségét időpontra kellett vinnie orvoshoz, s amíg ő készült, be akarta zárni boltocskájukat, amikor belépett egy idegen (faluban lehet tudni ki az), vásárlást mímelve szeme a kassza és a bejárati ajtón csüngött, és hangosan vette tudomásul, hogy nem reá (férfira) számolt. A történet mesélőjében világossá vált, itt nem a vásárlás a cél. Ezt megerősítette a betérő elismerése is, hogy tényleg nem azért jött. A mesélő felismerését követte tette, és kikísérte a bolt eladóteréből az ismeretlent. Az látva a környék csendességét, hátulról módszeresen ütötte, amíg úgy nem érezte, mégis csak eléri célját. De, mivel a mesélő többször magához tért a szólítójára, tarkójára kivégsésszerüen hátulról mért csapások terhe alól, a férfit motiválta célja elérhetősége. Aztán a környezete csendességében megjelent egy ember, és a mesélő még mindig magárhoz tért az eszméletvesztések után, menekülésre fogta magát. A szomorú az, hogy a kihallgatáson-szembesítésen a kihallgatást vezető rendőr file hallatára azt mondta, ő azért elvárta volna, hogy visszavonja a feljelentését, és elnézést kéjen tőle ő, akinek akkor ott az élete a véletlenen függött, mert nem engedte elvenni csak úgy a maga keservét. És amiért nem tette meg, felhívta a figyelmét mire számíthat cserébe. Azon már meg sem lepődött, hogy az őtet verő szerint, csak védekezés közben lépte esetleg túl az önvédelme határát. A mesélő szomorúan mondta maga elé, nem tudva, segítséget honnan várhat. Reménye még vele volt; nem nézheti minden betérő emberben a rablót.

Utam pihenésében hallgattam e történetet, és szomorú lettem. Szomorú, mert arra gondoltam, létezik-e olyan erő, amely e korlátnélküli bűnt képes korlátok közé szorítani az emberben. Vagy marad az, először megölöm a másikat, aztán megkérdezem, mit akar. Valahogy ott lebeg bennem a tudat, jónak fele annyi erőbe tellene lenni, s nem értem, miért a rosszat vállalják többen még is.