Az olimpia kapcsán
Nézzük embertársammal a sportközvetítés atlétikái számán belől a futást. Érdekes, csak nem fehér ember győz.
Belefolyik képzeletünk a miértbe. Visszamegyünk az időben oda, amikor az ember vadászni szemből szembe állt a zsákmánynak kívánt állattal. Aztán, ha gyorsabb volt a zsákmány... szaporodni az tudott. Aztán ember ember ellen; a túlélő nemzett gyermeket. Aztán, minél kevesebb időt töltött a test éhségének csillapítására a reá mért időből, annál nagyobb arányban maradt meg az a szaporulat, ami hosszútávon életképtelen. És nemzetségek sokasága épült rá. Túlélve két ember általi világégést, valaki így nyilatkozott. ˝Azt nem tudom, a harmadik világháborút mivel vívja meg az emberiség, de a negyediket kőbaltával fogja.˝ Tudod, az ember képes olyan károkat okozni hosszútávon környezetében, amit erényeként tüntet fel. Pedig ha engedné a természet gyógyítását, nem fájna úgy, mintha tömegének nagyságában tenné ezt. Ha most, háborog benned a te érzésed, akkor nem néztél bele a történelem folyamába. Pedig ott van; ember ember ellen hogyan győzött, mint erősebb, csalafintább, mert kívánta a másik testét, vagyonát, eltörölve annak kultúráját, övét helyezve elébe.
Nézzük embertársammal az olimpiát, ahogy néhány nemzet magyarázza kudarcát. Mindig másban keresve annak okát. Nincs bennünk irigység, vágy; mi lenne, ha helyettük tennénk a dolgukat. Meg van a saját harcunk, mit reánk kényszeríttettek mások; élnünk kell. Olyan ez… oroszlán, vagy én vagyok gyorsabb; utódot nemzhet a győztes. Talán ezért találták ki harc helyett a versengés e formáját; csak itt nem eszi meg a győztes a vesztest.
