És elindultam, keresve énem hiányzó részét a másik nem sokszínűségében. Magam törvénye és Istene szerint.
És aki keres, az talál… és megtaláltam énem hiányzó részét. Ódákat zengtem róla… milyen nagyszerű dolog… pont akkora, amilyen hiányom nagysága… így vagyok teljes… Mintha egyek lettünk volna kezdetektől fogva… Mások meg mondták, milyen szép… arányos a teste… adjak meg néki mindent… Nem értettem… hisz lényemnek része. Aztán az idő rávezetett; nem úgy természetes… örüljek hogy így van… És egyre többen irigykedtek milyen jó nékem.
Egy nem régi Mihály napkor ültünk családommal az asztal körül… apósom kezében is egy pohár borral, s arról elmélkedtünk, milyen jó nékünk, hogy Istenhez hasonlóak vagyunk… Valaki megjegyezte… ha Isten így nézne ki, soha nem menne templomba… Aztán keresztet vetett egy bocsáss meg Uram szégyenével. Nevettünk… tudván, igaza van a megszólalónak.
És folyt a beszéd, apadt a pohárban a bor… szívünkben telt a melegség és egymás tisztelete. Az idő meg jóízűen dörgölődött hozzánk.
Talán az ördög motoszkált bennem, amikor félhangosan megjegyeztem. Tudja apuka! Soha sem hittem volna, hogy maga egy olyan ember… felneveli gyermekét, taníttatja, őrzi az élet minden farkasától, aztán csak úgy odaadja nékem hogy kedvem teljen benne… Az öreg kicsit gondolkodott vállán hetvenévnyi terhével, aztán lassan kimondta. Örülök hogy így van fiam! Arcán feloldódott a megnyugvás. A drága mama pedig ingerülten jegyezte meg, hogy nem kúrva az én gyermekem! Szeme értetlensége szikrákat szór férje, s én felém. A kis öreg csak annyit mondott leküzdve mosolyát… Én is így kaptam meg anyádat. Ő meg csak tovább dohogott bizonyítva, hogy nem feküdt le mással a papán kívül, meg a lánya sem, csak vélem.
Kinek kéne megerősítenem, hogy egyetlen erényem, a feleségem férje lehetek… Milyen jó néki, hogy közel harminc éve sem találta meg azt a jót, amit a természet elrejtett bennem… akarom, soká keresse még.
Gereblye nyelére támaszkodva gondolom mindezt a drága papa sírhantja előtt, nézve, ahogy nejem gyomlálja a virágok közéből a gyomot… Mennyi föld nyomja a testét! A nehéz emlékmű legalább a szélén van… Lelkemben zokog a hiánya… A drága mama keresi énének darabját… csak bolyong testébe zárt lélekkel az emlékek és valósága között. Másra vágyik, de Teremtőjének dolga van véle! Vagy bünteti talán…
Melléktermékként gyermeket nemzünk… aztán ha eljön az ideje, tudunk-e kezébe nyomni valamit útravalóul… vagy majd lesz valahogy…
Azt mondják a jó ember temetésén szép az idő… akkor sütött a nap és közel húsz fok volt… és Miklós napja… ja… és december… Másnap szakadt az eső, villámlott, és lehűlt a levegő.
Mennyi nő volt eddig az életemben! És még lesz egy menyem is…
A hit legyen véled barátom! Meg az alázat embertársaid iránt!
