Kinyitom a tv-t, csavarom a rádió gombját, lapozom az újságot, böngészem a net hírportáljait, mosnám a kezeimet a vízcsapnál, de célom helyett mindenütt a válság ugrik az arcomba.
Fenyeget, megerőszakol, gödörbe késztet, oltott meszet önt reám, és elveszi anyagi, erkölcsi értékeimet, mert megteheti. Én meg odaadom, mert félek, családom van, meg uralkodás helyett segíteni akarok a másiknak.
Igen! Mint minden mást, az életet is a kínálat, és a fizetőképes kereslet határozza meg. A szomorú az, hogy mindkettőt lehet befolyásolni. És mindig onnan vesznek el, ahol legkevesebb ellenállás várható.
Persze! Én is unom már! Az az érdekes, mindenki (döntéshozatalban lévő) arról beszél, hinti az igét, hogyan lehet megúszni, hogyan lehet elfogadtatni. Arról, mit kéne tenni az ellen, ami létrehozza a válságot, arra a csönd nehezül. És nyomja, nyomja, kicsinnyé téve, hogy szem se lássa. Még jó, hogy évszázadonként egyszer rázza meg rongyait.
Mint a mesébe; a sárkánynak enni kell adni! A legjobbat, a legszebbet, a legféltettebbet, mert hátha szemet huny egy darabig. A megalázottak bizakodása ez. És erre épül a profit éhsége. És megtalálja mindig a maga emberét.
Mit lehet ebből kihozni? Van-e értelme? Vagy marad az öröm; még jó, hogy nem léptem bele!
