Az okozat oka
Mert ép eszű ember nem blogol. Nem dobja oda az idő martalócainak a saját gondolatát. Ugyan, ki kíváncsi a mai testi éhség világában a szellemre magára. Arra a tűzhelyre, ahová le lehet ülni, hallgatni másokat, s a csöndben megmutatni a magunk színeit, hangulatát, érzéseit. És mindezek dallamának harmóniáját. A hogyan bontom le magamnak a világot, s hogyan engedem magamat formálni általa. És látni az eredményét, ami oly képlékeny, oly formátlan, amely segítő kezekre vár. Vár, vár, aztán megunja.
Az ember magamutogató. Hegyeket mozgat nevetve, s a mustármag meg kifog rajta. Kifog, mert egyszerű és nem céltalan. Az ember meg képtelen követni a belészorult idő ütemét. Hol küszködik véle, hol tudja, hogy nem éri fel, esetleg csak a profit emberének engedelmeskedik. Aztán, ahogy a természet rendje követeli, ott áll az átadás pillanatában, és nem tudja miért. Miért van ott, s mit kéne átadnia, hisz semmije sincsen. Halálakor csak annyival több, mint amibe bele teszik, vagy szemnek tetszetősen felöltöztetik, hogy lássák a kíváncsiak ki volt, s mennyire becsülik. A hátramaradottakra tartozik, hogy mit tesznek véle. Mennyire hasznosítják a még értékes szerveket. És az történik, ami kiszámítható. Először belefakul az idő múlt részébe, aztán alaktalanná válik, elveszti a színeket, hangokat, majd az érzéseket. A sírja meg begazosodik.
Tényleg. Épeszű ember miért nem blogol? Mitől fél? Mi tartja vissza? Miért marad háttérben? És vajon mennyivel jobb néki az árnyékba oldódva figyelni a másikat? Mert így láthatatlan? Nem szereti, ha mások látják, amije van? A balga meg mutatja, amije nincs. S közben védtelenné válik.
Itt most jönnie kéne a tanulságnak. De, csak tanúság van. És az nem ugyan az. Habár a mögöttes tartalom egymásba mosódik. Mint amikor a gyermek lányka és a fiú közt csak csüng a különbség. És jut eszembe egy időtlen történet. Egy koraestbe hajló meleg nyár eleji napon, beszélgetve mentünk hárman a kollégiumból az internátus felé, a makói nagy fejlesztések időszakában, s azzal teleltem az időt, hogy a járdán átvetülő árnyék előtt hangosan mondtam, vigyázz gödör. Már vagy negyedik után társaim megelégelték a huncutságom, s hogy milyen naivak, és a következő vigyázz gödörszólásomnál direkte beleléptek, árnyéknak véve, mint az eddigieket. Mivel én átugrottam, helyzeti előnyben voltam mind a nevetésben, mind a gödörből való kikászálódás utáni futásban is. Aztán a szoba zajában tudatosult bennem, mi is az a megalázásos kérelem. Most már tudom, a buta embernek nagyképernyős tévéje van, hogy jobban lássa, amilye nincs néki. Én meg elmentem olvasni. Olvasni, mert hiányát érzem. Aztán holnap lehet, jövök megént!
