Tudod! annyian mondták már akkoriban nékem, hogy jó, jó, szépek és csábítóak az önmarcangoló írásaim, de miért nem írok szerelmes verseket. Talán nem vagyok szerelmes?!
Meghökkentem. Szerelmes verseket? Minek! Hisz nekem feleségem van már harminc éve, és nem kacsingatok tiltott gyümölcs felé. Meg az én dolgom, miért, s hogyan imádom. Intim szféra. Csak az enyém, meg az övé. A kettő meg egy és ugyan az. Aztán meg miért ne írnék. Hisz mindenki szerelmes, és tudja mi az. Úgy gondoltam, firkantok egy párat. Aztán csak ültem a gép előtt, s nem tudtam a cél érdekében összerakni a szavakat. Sokáig bosszantott a dolog, míg rá nem jöttem, amit én érzek, az már nem szerelem. Mármint a hétköznapi értelmében. Már felemelkedtünk rajta. Egymás darabjaivá lettünk. Egy lélek, két test. Furcsa ezt mondanom, de így van. Ezért nem csak szerelmes vers, ami alább jön. Egy fénypontnyi titok, ami lehet, hogy néked is segít társad felé induló mozdulatodban megtalálni a legkisebb közös nevezőt, mielőtt hozzája érsz. és amire nem gondoltam; sokkal többen szeretik a szerelmes verseimet. Talán azért, mert őszintén pozitív.
